Sötétbe jött, és sötétbe tart,
Mindenki tudja, mit is akart.
A jövőbe lát, csöndben hallgat,
Bemocskol mindent, merre vágtat.
Átszel óceánt és hegyeket,
Ott van mindig kopár földeken.
Gazdagot és szegényt okítja,
Ledobva láncát, ő akarja.
Esténként, ha egyedül marad,
Könyvből csak az üresség fakad.
Várja a reggelt, pusztán dacból,
Fegyvert kovácsol haragjából.
Telnek évek társas magányban,
Felnyílnak szemei álmában.
Újra átéli dúlt vágyait,
Egyszer még keresi társait.
Kisvárda, 2002. június 27. /csütörtök/