Hűha, most látom csak, hogy milyen fenségesen gyönyörű ez az este. Az istenek ujjai ismét pompázatos szépséget karcoltak a kifeszült pillanatokra. S pazar bájjal mosolyog az álomszép káprázat.

Fertőző lesz minden, mi közelembe kerül, Terjeszti a vírust, majd meghal legbelül. Temetetlen teste a feledésbe merül, A lelke az örök kárhozatba kövül.

Egy lépéssel mindig előttem jár, Megfordul, és gonoszan tekint rám. A rút valóság csillogó képe: Kárhozott lelkem nyálkás teteme.

Vérző angyalok táncolnak most előttem, Szemeik kiszúrva, nyelvüket kitéptem. Furcsa vágyak gyúlnak mostanában bennem, Ti szerencsétlenek, mondjátok, mit tettem? Most már nincs visszaút, végleg bevégeztem, A Pokolban már rég készítik a helyem.

Legyőztek a saját fegyveremmel, Végeztek tehetetlen testemmel. De csak gonosz álmokat találtak, Mikor a lelkembe belemásztak. Későre jár, lassan sötétedik, A csillagom az égen feltűnik. Alig látható, igen homályos, Léte rejtett, titkos és magányos. Az ásító szakadék olyan mély, Nem találom meg soha a végét.