Amikor a kezét fogtam,
A fájdalmamra gondoltam.
Nem lehet pont rám szüksége,
Elszöktem így hát előle.
Visszatért hozzám még párszor,
Égetve a zord magánytól.
Aztán már ő is menekült,
Hogyha észrevett, elkerült.
Bíborszínű az ég alja,
A víg Napot eltakarja.
Azt hiszem, hogy csak előlem,
Ha nem adja, hát nem kérem.
Világgá ment az öreg nyár,
Tudom én jól, hogy merre jár.
Ám az ősz nekem itt maradt,
Az örök, mi utat mutat.
Nem adnám én ezt cserébe,
Az álmaimat se kérjed,
De ha kell csillag egedre,
A száműzöttet keressed…
Kisvárda, 2002. november 19. /kedd/