Hallgatag magányom a búskomor árnyékod,
Nyomodba szegődött a fekete zarándok,
Nem tudsz szenvedésemről, úgy éled életed,
Nem figyelsz te rám, pedig ez lesz, mi eltemet.
Egyszerre létezünk örömmel és bánattal,
Együtt kell túlélnünk rabsággal, szabadsággal,
Minden gondolat átkarolja a végtelent,
Kétség és félelem szövi át a szellemet.
Hallgatag árnyékom a búskomor magányod,
Szíved a keserűre már régen rászokott,
A halál bűzölgő vásznát magadra húztad,
Nem figyelsz rám, pedig mi eltemet, ez lesz majd.
Egyszerre örülünk, hát létezünk bánattal,
Elmúlunk mind, akár egy árva kismadárdal,
Figyeld a felhőt, mi gomolyog ott fenn, itt benn,
Idebenn, ó, örökké csak zuhog idebenn.
Hallgat magányom, ázik gyönyörű világom,
Kín minden pillanat, de édes, hát kívánom,
Én vagyok a kí, belőle, benne, általa,
Én vagyok az, akiben önmagát láthatja.
Budapest, 2019. november 15.