Egy mezítlábas királylánynak IV.
Nem volt csókok édes íze számban. A játék ismét véget ért…
Álmomban szívzörej gyötört. Nagyon fájt, elindultam hát. Ebben a városban évek óta járok éjszakánként, jól ismerem az Álomföldek ezen részét. A kis utcába ösztönösen, de először fordulok be. Itt lakik a Szívgyógyász. Ide is egyedül jövök… Nem ismerem, tudom őt. Csöndes kert, nyugalmas ház, tiszta, de zsúfolt szoba. Aztán beszélget velem. A szemembe tapad, nem mozog a szája. Az enyém is merev. De mindent elmondok neki, s ő bölcsen mindig úgy tereli a beszélgetést, hogy a lehető legőszintébb legyek. Vonzó számomra a kortalan, mozdulatlan alak, aki a maga tökéletességében irányít engem. Tudom, hamarosan javítani fog. Sok jót hallottam már róla, amikor álmodtam. Engedek neki…
A táj, ahol ülök, egészen különös hatást gyakorol érzékszerveimre. A látvány, ami először elém tárul, egyáltalán nem meleg, befogadó, de erős gondolkodásra késztet. Nem tudnám megmondani, mióta vagyok itt, vagy, hogy ki vagyok én. A legtöbb, amire emlékezni tudok, hogy egész nap itt ültem. Nincs múlt és jövő, az idő megfagyott vagy átalakult. Akár évszázadok is lepereghetnének szemeim előtt egyetlen pillanat alatt. Nincs hová és nincs miért sietni. Csak ülök és bámulok.
A világmindenség egy eldugott elágazásában, az ezernyi zajló univerzum egyikében történt, hogy Atlantica nevű bolygójukon a Felsőbb Faj szembeszállt isteneivel, és új hazát keresett magának. Eónokig utaztak, alvó szellemük fénycsóvaként száguldott az éjfekete űrben, új atyák kegyeit keresve. Oly régen utaztak, hogy már haza sem találtak volna, de nem is lett volna hová. Isteneik iszonyú haragra gerjedtek, s izzó kezeik között szétmorzsolták Atlanticát. A nagy semmiben cikázó entitásokat végül az Egy Isten, a jóságos fogadta be. Azon a bolygón adott nekik otthont, ahol az első utazók is éltek, a Korai Magok. Óriási, örök vizekkel határolt földet kaptak, melyet Naltasytnak neveztek, s ahol örökkévalóságok után végre újra megtestesülhettek. Az Egy Isten mosolygott le rájuk mindennap, látva az ő tökéletességüket.
Nekem az kell, aki éjszaka egyedül van,
Ki szomorúan kóborol a zivatarban.
Ki sárga ablakok alatt honvágyat érez,
A keblére fekteti a meghalt terveket.
A tanév a végéhez közeledett. Tanácstalanul vetette neki a hátát a campus egyik ősöreg fájának. A földre huppant elszórva jegyzeteit, majd homlokát a térdére hajtotta. Dús, göndör fürtjei vidáman táncoltak a langyos szellővel, mit sem törődve gazdájuk gondjával. Hátrahajtotta fejét, majd csukott szemmel a napba fordította huncut, szeplős arcát. A tavaszi szünetre gondolt, a gondtalan napokra, amikor a két barátjával nyakukba vették az észak-nyugati megyéket, szabadon, nem törődve semmivel, édeshármasban. Spórolt pénze viszont mind elúszott, s ha nem talál napokon belül jövedelemforrást, nem tudja befejezni az egyetemet, ami az egyetlen lehetőség számára a kitöréshez. Az egyik délutáni előadás után azonban rámosolygott a szerencse.
A keresztény időszámítás kezdete előtt, valamikor a hetedik évezredben, Mezopotámiában, Ninive városában megszületett Magii-szín-nabar, a Nabar-mud nemzettség legutolsó sarja. Satnya utód volt, már születése pillanatában majdnem meghalt. Gyakran betegeskedett, sem gyermekkorában, sem később nem volt alkalmas komolyabb, nehezebb munkák elvégzésére. Ki is vívta ezzel keményszívű apja megvetését, később gyűlöletét. Míg bátyjai atyjukkal az állatokat legeltették, földműves munkákat végeztek, vagy éppen háborúskodni mentek, ő anyjának és nővéreinek segített mindenfélében. A végletekig megalázó volt számára a vízhordás, főleg, hogy gyönge vállai miatt fele annyi vízzel telt vödröt bírt el, mint nővérei. Vézna, görnyedt testtel botladozott mindig a kereskedőváros porában. Előtte járó nővérei gyakran hátrafordulva heccelték, kinevették, majd hazaérve beárulták anyjuknak, aki jól elverte.