Volt egyszer egy gyermek, aki életében először érzett szomorúságot. Élvezte a keserédes ízt. Aztán szomorú lett, aztán szomorúvá vált, végül szomorúvá vedlett. Aztán úgy is maradt. Hetekre, hónapokra, évekre. Élvezte a szomorút, mert a bánat ihlette. A kiutat a világból kereste, nem az érzésből. Ha valami menekülésként hatott, akár egyetlen pillanatként, imádta, és mindenét, ami volt, belesűrítette. Végül törvényszerűen szíven találta az ősz. Az örök ősz. Már az óvodában, a kis lócán ülve is ezt érezte, és végtelen idegenséget, idegenséget ettől a világtól. Később rátalált valami, kezébe került.
Másolt, sercegő, homályos és karcos tokban lévő kazetta, kézírással rajta a címe. Talán nem is tudom, hogyan került hozzám. A legféltettebb kincsem volt ebben az életben. Az élet, maga az élet, egy alternatíva. Amit a legtöbbször hallgattam életemben. A kapunyitó. Az éjszakai esőtől csillogó szürke kövek, Liliom, a kisvárdai éj, és minden más zenéje, ami múlt, személyes múlt.
All things must pass…
Ez az én zeném volt, ez vegytiszta Kisvárda, fonetikus én, az ottani esték, az ottani magány ihletadó, inspiráló, tökéletes mélységű zenéje. Kisvárda és Forever Autumn. Olyan nekem, mint régi, varázslatos tündérmese a gyerekkorból, amit nem lehetett végleg elhagyni, kinőni. Habár túlhaladtam mágikus képein, de kedves maradt, meleg mosollyal emlékezek mindig, ha rágondolok, ha meghallom. Kisvárda… a város, ahol olyan dolgokat tehettél, amelyeket máshol, más időben már nem mernél.
Óriási volt az ablak a gyerekkori szobákon, visszarántottak az időben, a széthúzott függönyök ugyanúgy engedték láttatni a varázsos csillagokat, amelyek talán már nem is léteztek. Hiszen ebben az életben mindig, mindenhol, mindennek kizárólag a múltját láthatod. Where leads this way I go…
Ó, Liliom. Aztán a Te zenéd is lett. Emlékszem Rád, emlékszem képekre. Emlékszem a füstszagú, vert csipkére, amely közel volt az arcomhoz. Fehér volt és sárga a dohány füstjétől, és folyton félrehúztam, hogy lássam a sötétbe vesző, szürke utat, amin feltűnsz majd. Mert feltűnsz, tudom, hiszen utánam szöksz. Minden egyes estén, amikor tudod, hogy várlak Téged. The secrets of the rain…
Emlékszem a kőasztalra, amely körül összegyűltünk mi, kívülállók, átutazók. Emlékszem a reménytelen, kétségbeesett, fekete magányra, amely nem háborog, sokkal inkább nyugodt, szívet melegítve ihletet ad. Emlékszem a versekre, amikről nem tudtál, Liliom.
Emlékszem utcádra, a kereszteződésre, ahol búcsúztunk mindig. Négyfelé lehetett menni, de számomra ez egy egyirányú út volt. A későbbi zarándokutaimhoz, amiről szintén nem tudtál. Megvannak még bennem vad, bősz kívánságaim, amelyek lerombolták volna a falakat. Láthatókat és láthatatlanokat egyaránt. Pagan wish.
Lake of Tears – Forever Autumn (1999)
1. So Fell Autumn Rain
2. Hold On Tight
3. Forever Autumn
4. Pagan Wish
5. Otherwheres
6. The Homecoming
7. Come Night I Reign
8. Demon You / Lily Anne
9. To Blossom Blue
Fekete volt minden, nagyon sötét, reménytelen. Közel húzódtam a sárga fényt szóró lámpákhoz, a félhomályban álló padokhoz. Az esőcseppek hidegek voltak, soha nem száradtak fel, a barátok csak jobb híján voltak mellettem. Ragadtak az asztalok, foltos poharakból ittunk. Szívünkre, mint falakra, csak elfoszló papírdarabokat ragasztottunk, amit öröknek hazudtunk. De beljebb senkit és semmit nem engedtünk. Túl ritkán gurult el egy-egy autó csendben, a sínek is némák voltak. Aki utcára kényszerült, félve sietett. Nem volt nekem semmi, csak a fekete, göndör tenger, amibe belefojtottam egy részem, örökre. Otherwheres.
Voltam Nálad, Liliom. A legkülönlegesebb esték voltak, kemény fán ültünk egymás mellett, és különös mintázatú vászon szolgált hátteréül arcképednek, amely az ablaktáblákat volt hivatott elfedni. Szép voltál. Nagyon. Minden kint maradt. Élet, idő, holnap, minden rossz. Bent volt minden, mi számított, mi fontos volt, mi adott. Liliom. Mosolyod szélesedett, ruhád szegényesen tetszett, hangod édes mézként pergett. Vacsora nélkül feküdtünk le. A többiek pedig csak vártak ránk, nélkülünk érezték jól magukat. A párnád alatt…, talán emlékszel hófehér, huszonéves, puha kezedre. A lonely teardrop falls down from my eye and I die…
Én úgy vártam az estéket, amikor láthatlak… Come night I’m there again, come night, come night I reign…
Nem voltam magam nappal, hiszen tudtam, csakis az éjszakában találhatlak meg. Meghaltam minden nappalon, különböző módokon, éjszaka éltem, mindig újra, mindig új eséllyel, csak Veled, csak Benned, csak Érted, csak a következő éjszakáért.
Talán nem is jó kifejezés, hogy Lily Anne fogta a kezemet. Nem, ő markolta, birtokolta. Szürkén, megidézett erővel alázatosan uralkodott, ajka vörösebb volt, mintha rúzsozta volna. Bőre fehér, haja ében, természetesen illatos, szíve őszintén lágy, ha rám nézett. Az éjféli sarok az ivóban, ahol hajnali magányunkban, ketten ültünk, a világ közepe még ma is. Nem szükséges léteznie, hogy az legyen. I summon the demon you…
Egyébként, mindig ott volt a levegőben, hogy sosem sikerül. Se Te, se én nem hallgattunk a megérzésre. Volt, hogy olyan hangosan énekelt Daniel, hogy átjött a szomszéd. De csak így voltam képes elnyomni a hangokat magamban, amelyek érted kiáltottak, Liliom. To blossom blue is to blossom without you… Oly keveset tudok ebből a világból, oly keveset érzek, és olyan keveset tapasztalok belőle. Én akkor is szerettelek, amikor Te hitted, boldog állapotba kerültél, mert képzelted, nem gondolsz már rám. Én akkor is hálás voltam Neked, amikor Te már nem is emlékeztél rám.
Nem tudja senki, mi voltál nekem. Te sem.
Kisvárda… Én vagyok Kisvárda.
Budapest, 2019. május 18.