A pénteki napokat mindig a teljes kimerültség határán töltötte el. Testileg elfáradt, főként, mert hét közben módfelett keveset aludt, lelkileg és szellemileg pedig végletesen legyengült az unalmasan egyszerű emberekkel való érintkezéstől, a stresszel telt munkától. Hazafelé sétálva a kis mellékutcákban útja habár tovább tartott, de legalább nem a forgalmas helyeken kellett közlekednie. Ezen a délutánon ősmagányán gondolkozott, és arra jutott, hogy ő tulajdonképpen mindig is egyedül volt ezen a világon. Ettől kimondottan rossz kedve lett, a lépcsőházban a postaládáját sem ellenőrizte, habár szeme sarkából látta, hogy szinte telve van. Felért lakásához, magára zárta, és komótos, bensőséges fürdőt vett. Alaposan kimosta magából a hét piszkát.
Miért zárod le mindig szemeid az egész utazás alatt? Látszik, hogy nem alszol. Ma is, Tatabányától, és mindig, egészen Budapestig, az örökös végállomásig… nem értem…
Messziszép Kedvesem!
Immáron két esztendeje, hogy magányosan utazok, utánad kutatva. Rohanó vonaton, éjjeli buszon, zöldellő parkban, ölelő erdőben, tovatűnő nappalokban kereslek. Biztosan tudom, hogy ismerlek, de még sohasem találkoztunk, sohasem mutattad meg nekem magad, kivéve akkor, amikor megjelentél álmaimban.
Ha Isten egyenesen hozzád küldte legigazabb társad, hogy felemeljen mély önsajnálatodból, magányod halott tengeréből.
Ha láthatatlan voltál mindig az emberi szemek számára, ám ő észrevett, és mindig csak terád szerette emelni a tekintetét, csak rád vigyázni.
Ha miatta és őérte szülte táncát a fény benned, mert elkezdted felfedezni a tisztán szép dolgokat is a világban, mert az ő gyönyörű szeme a tiéd is volt már.
Kilenc hónapja, hogy képmásom az ablakra fagyott. Szobám foglya vagyok, és próbálok a messzeségbe látni, a dombon túlra. A betegség napról napra csak növekszik bennem. A láz hetek óta eluralta elmém. Gonoszan testesedő homály öleli körbe a házam. Tehetetlenségemben fojtogat a felém osonó hajnal, kivet ágyamból, majd a rút halál feltűnik az illatos lugasok alatt. Léptére hervad és fonnyad, pusztul minden, mint nyavalyától tört lényem. Hosszú kabátom lobog az éjben, ahogy szemébe nézek.