A pénteki napokat mindig a teljes kimerültség határán töltötte el. Testileg elfáradt, főként, mert hét közben módfelett keveset aludt, lelkileg és szellemileg pedig végletesen legyengült az unalmasan egyszerű emberekkel való érintkezéstől, a stresszel telt munkától. Hazafelé sétálva a kis mellékutcákban útja habár tovább tartott, de legalább nem a forgalmas helyeken kellett közlekednie. Ezen a délutánon ősmagányán gondolkozott, és arra jutott, hogy ő tulajdonképpen mindig is egyedül volt ezen a világon. Ettől kimondottan rossz kedve lett, a lépcsőházban a postaládáját sem ellenőrizte, habár szeme sarkából látta, hogy szinte telve van. Felért lakásához, magára zárta, és komótos, bensőséges fürdőt vett. Alaposan kimosta magából a hét piszkát. Sokáig volt lecsukva elnehezült szemhéja, végül kinyitva tisztaságot és feltöltődöttséget élt át. A konyhában szerényen vacsorázott. Sajtot és kiflit. Habár már lassan egy éve itt lakott, még mindig tudott örülni, hogy ilyen csendes házban él, ilyen nyugodt környéken, mégis közel a belvároshoz. Többször elvetette a gondolatot, hogy elmenjen valahová kikapcsolódni vagy sétálni. Egyszerűen nem tudott elég erőt összeszedni, hogy újra embereket lásson, halljon ebben a városban. Kezébe vett egy drága bort, kinyitotta az üveget, majd kortyolt a pohárból. Mereven révedt az ablakon keresztül a sötétedő városra, a homályos fényekre, az alváshoz készülő madarakra az ablak melletti fákon. Újabb üvegeket bontott, mialatt szinte mozdulatlan révületben kábult el.
Maga sem tudta hogyan, de az ágyában ébredt. Kissé zúgott a feje, de alapvetően kipihent volt. Gondolkodott. Mi legyen ezen a hétvégén? Rábízta magát a jószerencsére. Zuhanyozott, hajat mosott. Kis utazótáskáját telerakta a legszükségesebekkel, és zenét hallgatott.
Open me
And drink up my scarlet
Kiss me deep
Kiss me deep and love me forever more
Bloody love
Bloody love inside of you
Swallow me
Thank God there’s nothing I can do
A Nyugati pályaudvar aluljárójában szendvicset adott egy hajléktalannak, ő úgysem tudott akkor enni egy harapást sem. Vizsgálta az utastájékoztató táblát a bejáratnál, a túl sok fény miatt hunyorogva kereste az induló vonatok között a legszimpatikusabbat. Várta a sugallatot, egy jelet. Sietősen a pénztár felé vette az irányt, jegyet kért, szó szerint a leghamarabb induló vonatra. A pénztáros robot módjára adta át, semmi sem zökkenthette ki apátiájából, s talán elmotyogta, mielőtt a következő utast kiszolgálta, hogy három perce van, a tizenharmadik vágányt keresse.
A vonaton ülve elfogta egyfajta belső izgalom, az ismeretlen utáni vágy, a kalandok iránti kíváncsiság, a felfedezés okozta belső pezsgés. A gyermekkori táborozásokra gondolt, akkor érzett utoljára ilyet. Végtelenül lassan telt az idő, és persze késve indultak, de csak elkezdett apró rángásokkal, zajokkal elindulni a szerelvény. Sokáig kizárólagosan a tájra figyelt, a rohanó, elmosódó képet, élvezte az arcába csapódó szelet, csupasz karján a nap melegét. Később figyelmes lett egy könyvre, amely a mellette lévő ülésen pihent kinyitva, lefelé fordítva. Felnézett, és csomagot látott a tárolón, nem is vette észre, mikor szállt fel közvetlen útitársa. Bizonyára ki kellett mennie. Kezébe vette a könyvet, Zilahy Lajos novelláit tartalmazta. Éppen az Égi menyasszonynál volt nyitva, elkezdte olvasni. Alig néhány gondolat után egy állomás következett. Hívogatónak hatott ez az állomás. Sohasem járt itt, de tetszett. Az emberek arca is kedvére való volt, akik itt szálltak le, vagy itt várakoztak. Kicsit távolabb két lány ölelkezett, akik szemérmetlenül szájon csókolták egymást. Majd újra és újra, egyre hosszabban és hosszabban. Nézte őket. Nézte a boldogságukat, ami örvénylőn vonzotta. Ő is kívánta, ha megélhetne ilyen mély boldogságot, vágyott az érzelmi biztonságra, a szeretetre. Egy távolabbi ablaknál ülő idős hölgy elkapta ezt az elmélyült tűnődést, amit teljesen félreértelmezett, és megvető lenézéssel, már-már gyűlölettel szuggerálta az idegent. Csak szúrta a szemével, és várta, hogy nézzen rá, lássa, hogy mit gondol róla és a társairól. Ő azonban csak az ihlettel volt elfoglalva, hogy itt le kell szállnia, egy olyan várost, ahol boldogság honol, meg kell ismernie. Pillanatok alatt összekapkodta a holmiját, az ölébe ejtett könyvben gyorsan lapozott, és megpróbálta ugyanúgy a helyére helyezni, ahogyan találta. Aztán gondolt egyet, visszafordult, és kis utazótáskájába süllyesztette a könyvet. Olyan hévvel fordult és sietett lefelé a vonatról, hogy egy férfiba rohant, valósággal átesett rajta. Nem törődött vele, csak kapkodta gyorsan szétgurult dolgait. A férfi nem segített, csodálta a lány szépségét, amely ebben a pillanatban úgy megbabonázta, hogy képzeletben hajtott térdet előtte, mint szent oltár előtt. Reménykedve, könnyes szemmel csodálta ezt a magasztos, csodálatos arcot, a feltűzött hajat, a hosszú, hófehér nyakra omló sötét, kanyargós tincseket. Remélte, hogy ránézhet ez a lány, remélte. De a lány rohant, az utolsó pillanatban tudott leugrani a vonatról. A helyét újra elfoglalva csak a lányra gondolt, behunyta szemét, és próbálta a meseszép vonásokat úgy az emlékezetébe vésni, hogy a kép sohase halványulhasson el. Eszébe sem jutott a könyv, amit olvasni kezdett, amikor felszállt.
A peronon élénk lármára lett figyelmes, az egyik kocsiból férfiak, fiúk fütyültek, és tettek incselkedő megjegyzéseket a csókolózó lányok felé. A lányok nem törődtek velük, a fiúk pedig vele nem törődtek. Bármennyire is óhajtotta, őt most, ezen az úton sem vette észre senki; gondolta. Ez átmeneti szomorúságot okozott, de az ismeretlen város iránti kíváncsiság feledtette. Az állomást elhagyva a táblákat követte a belváros felé. Kiválasztott egy kellemes éttermet, ahol rácpontyot fogyasztott a teraszon, jó Tokajit ivott hozzá. Étkezés után az elhaladó embereket bámulta mosolyogva. Az emberek nem viszonozták pillantását, mentek a dolgukra magányosan, beszélgetve, vagy éppen gondolatokba burkolózva. Annyit ivott, hogy kissé fejébe szálljon az ital. Nagy borravalót adott a pincérfiúnak, aki folyton őt falta szemeivel, amikor csak tehette, amit alaposan kiélvezett, de egyáltalán nem viszonozta a roppant zavaró, elálló fülek miatt. Bejárta a régi utcákat a központban, később talált egy helyet, ahol csavaros fagylaltot vásárolt. Olyan rég nem evett ilyet, gyermekkorának kedvenc nyári édességét. Megnézett egy múzeumot, vásárolt egy kék ásványkarkötőt, lábát a szökőkút hűs vizébe lógatta, a kilátóban sok fényképet készített a tájról, városról, az este közeledtével a parkban a fűben ült, kis utazótáskája az ölében, szállást keresett estére. Az interneten talált is egy megfelelőt, két-három utcával lejjebb, közel az állomáshoz. Elindult a kávézóba, ahol a kulcsokat kellett átvenni és fizetni, útközben rózsaszín vattacukrot evett mosolyogva. Ha valaki látta őt, boldog volt a látványtól. Fáradtság járta át kissé, de édes volt ez, és jól érezte magát. Sokkal jobban, mintha otthon maradt volna. A lakás szerény volt, de tiszta és a célnak tökéletesen megfelelő. Alaposan és hosszan tisztálkodott, fehérneműt és ruhát váltott. Kellemes és nyugodt volt az este, nem támadt még kedve aludni. A lakás a földszinten volt egy társasházban, kint az udvaron leült a lépcsőre, finom dohányt vett elő, cigarettát sodort, és nagy szenvedéllyel szívta magába a jóleső, ellazító füstöt. Kimerült mámorban gondolkodott, magán. Fent, valamelyik bejárati ajtó előtt szintén dohányzott egy férfi. Gyakori szórakozása volt, hogy a bérlakásban megszálló vendégeket figyelte. Ez az este különösen kegyes volt, hiszen az idegen lány három cigarettát is elfogyasztott egymás után, és jó sok ideje adódott arra, hogy lesült, hosszú, meztelen combjaiban gyönyörködjön. Az arcát nem láthatta, de nem is érdekelte. Sokáig emlékezett a későbbiekben még magányos óráin ezekre a formás combokra.
A lépcsőfok kezdett hűvös lenni, felállt, elhagyta az udvart, a szemközti bárba ment. Egy félénk fiúval udvaroltatott magának, diadalt vágyott, de bántani nem akarta, tetszett neki a jó lelke, megszánta emiatt. Éjfél közeledtével elbúcsúzott tőle, hazaküldte. A fiú hazafelé a legboldogabb perceit élte, sohasem remélte, hogy esélye lehet egy ilyen gyönyörű lánynál. Önbizalom és határozottság született benne a későbbiekben, és örök életen át tartó hála egy ismeretlen szépség irányt, aki falat rombolt benne.
Az ágyában feküdt szédelegve, és arra gondolt, hogy mi legyen holnap. Maradni tovább nem akart ebben a városban. A lakásba a 0054-es kóddal lehetett bejutni, megnézte tehát, melyik vonat indul a legkorábban, ha lehet, minél közelebb legyen a 00:54-es időponthoz. Csak egy pár órája volt hátra, úgy döntött, nem alszik. Felkelt, tisztálkodott, rendbe hozta a lakást. A postaládába dobta a kulcsokat. Lassú, vontatott léptekkel indult el a pályaudvar felé a kihalt utcákon. Magányt hordozott, menekülést, otthontalanságot. Az alvó városban alig volt már ablak, amely sárga fényben pompázott. Gondolatban történeteket gyártott, hogy aki ott lakik, az éppen miért nem alszik most. Egy nagy templom falának dőlt, és segítségre várt. Valakitől, mindegy kitől. Halk orgonaszó hallatszott indokolatlan időpontban, de ezen nem lepődött meg. Valamiféle jel lehet, gondolta, aláfestő zene egy szent jelenethez. Várta ennek a bekövetkeztét. A férfi, aki rendre ilyenkor gyakorolt az orgonán, az utóbbi hónapokban kétségeit álmodozásba fojtotta. Miközben zenélt, egy ismeretlen szépségnek küldte a mennyei hangokat, melléjük csomagolta érzéseit. Képzeletében az ajándék ezen az estén megérkezett. Már ettől boldog lett. A templom ellenkező oldalán lépett az utcára, és soha többé nem gyakorolt éjszaka. A későbbiekben az elképzelt világtól a valóság felé fordította arcát, és a gyülekezetben házastársra lelt, boldog évekre.
Oldalak: 1 2