Korán reggel van, röpködnek a „b” és „k” betűs szavak az összes irányból, bármilyen szájból; különösen a nagy gonddal és igénnyel, sok pénzen rúzsozott ajkak közül kibuggyanó undor visszatetsző. Élettelen, komor és sötét, förtelmesen szennyes sáron táplált, otrombára hízott, rothadt szóvirágok nyálkás szirmaiba kap a gonosz szél, és csak rám tapasztja azokat végül, akárhogy próbálom kikerülni, nem hallani, nem látni létezésüket. Bőröm kezdi beszívni mérgüket, bódítva öl bennem, csábítva hat rám, akár egy végzetes drog.
A világmindenség egy eldugott elágazásában, az ezernyi zajló univerzum egyikében történt, hogy Atlantica nevű bolygójukon a Felsőbb Faj szembeszállt isteneivel, és új hazát keresett magának. Eónokig utaztak, alvó szellemük fénycsóvaként száguldott az éjfekete űrben, új atyák kegyeit keresve. Oly régen utaztak, hogy már haza sem találtak volna, de nem is lett volna hová. Isteneik iszonyú haragra gerjedtek, s izzó kezeik között szétmorzsolták Atlanticát. A nagy semmiben cikázó entitásokat végül az Egy Isten, a jóságos fogadta be. Azon a bolygón adott nekik otthont, ahol az első utazók is éltek, a Korai Magok. Óriási, örök vizekkel határolt földet kaptak, melyet Naltasytnak neveztek, s ahol örökkévalóságok után végre újra megtestesülhettek. Az Egy Isten mosolygott le rájuk mindennap, látva az ő tökéletességüket.