1990. Más csupán a nyár elmúlásának okán nem akart visszajönni az iskolába. Engem a dolgozat feszélyezett leginkább. S éppen a legelső napra esett egy fogalmazás óra. Pár perce, a szünetben egy felsős kinevetett, hogy nekem még van olyan. Valami baj volt a tanító bácsival, teste minduntalan az ablak felé fordult. Gépiesen darálta a szokásos utasítást: írjátok meg a nyári élményeteket. Visszhangzott bennem. Már korábban is hallottam. Közepette viszont odakint, szeme elveszett a sárguló, boruló parkban. Nem pislogott, csak révedt. Belemélyedt. Elmenekült.
Majd meglepetésre hozzátette, talán nem is figyelt arra, mit mond: írjatok őszintén. Körbenéztem, de senki sem hallotta. Akkor szikra pattant, tűz gerjedt, füst illant. Cigarettájába szívott egy szenvedélyesen mélyet, arca oldalt horpadt, üvegesen nézett távolra, magába bentre, merev ábrázata pöfékelte a halványkék füstöt kifelé, a lehűlő nappalba, őszre váró kertbe, bokrokra, lombok fölé. A párkányon pöndörödött a rég kiszáradt, fehér festék. Repedezett a múlt. Haja makulátlan volt, bajusza egyenes, inge hófehér, öltönye kitisztított. Órája másodpercre pontos, rádióhoz beállítva. Nem tévéhez.
Nem figyelték az utolsó mondatot, rögtön, robotikusan kaparni kezdtek. Kirándulásokról, táborokról, vízpartról. Én szokás szerint hosszan csak meredtem az üres papírra, forgattam ujjaim között tollamat. Hangtalan jelenésként. Egyáltalán nem voltam képes egyből, azonnal írni, ha feladatot kaptunk. Később kezdett égni bennem, és fogalmazásba fogtam.
Túlélni a nyarat
Édesanyám túl korán kel, még sötétben főzi meg az ebédet, és mossa fel a padlót. Mégis, mindig készít nekem reggelit is. Rohannia kell munkába, elém teszi sietve, megcsókol az ágyamban (ekkor úgy lelassul az idő), majd hirtelen eltűnik. Csak az illata marad velem. Ülök és rezzenéstelen arccal nézem a kedvenc tányéromat és bögrémet. Záródik az ajtó, csörrennek a kulcsok, kattog a zár. Szoborrá válok. Az illatával töltekezek. Eltelik pár súlyos perc. Már biztosan nem jön vissza, nem felejtett itthon semmit. A férje pont ez időben jön elő. Egy gyermeknek nem illő, hogy ebbe többet gondoljon. Fakó, kinyúlt, rossz szagú pizsamában ül le az asztalhoz. Fátyolos a szem, gyűlöl az arc, másnapos mindene. Szó nélkül nyúl át, magához rántja érintetlen reggelimet. Elfogyasztja. Utána a sajátját is. A bőség eteti az ürességet. Amidőn kimegy a konyhából, szükséges elkezdenem mosogatni, de neszezve alig, mert ezalatt visszafeküdt aludni. Nem szabad, hogy felébresszem.
Tulajdonképpen nem éreztem magam jól sohasem mások társaságában, és mások sem érezték jól magukat az enyémben. Ha otthon ültem, lezavartak egy labdával. Ha ritkán én akartam menni, akkor nem engedtek el. Hamar rájöttem, hogy nincs dolgom a világgal. Rettenetesen furcsa. Főleg, amióta benne élek.
Kizárólag a padláson lehettem szabad. Ha el tudtam tűnni, felmásztam oda, habár nehéz volt, lévén az összes felfelé vezető biztonságos út leromboltatott. Sötét volt és poros, fojtó és veszélyes, de itt rejtőzött nagypapám gyűjteménye. Nem ismertem személyesen, de anya állandóan azt mondta róla, hogy a legszeretőbb apa és férj volt a világon. Itt voltak a levelei, a könyvei. A beszűrődő fénysugarak alatt olvastam titkos verseit, szerelmes sorait, régi könyveit. Nem vágytam innen sehová, ami az én életembe, én feladatomba visz.
Lassacskán vége a nyárnak. A többi házi feladattal nem haladok, mivel olvasni és leírni mást akarok. Halogatok. A végső pillanatban csapok össze mindent. Jól tudom (és bánt is), hogy munkám alapján teljesen félreismernek tanítóim. Aztán persze behívják a szüleimet elbeszélgetésre, és megkaphatom a büntetésemet is. Ilyenkor gyűlölni szoktam az osztályfőnökömet, bár nem szeretem ezt az érzést magamban.
Örülök, ha jön újra az iskola, merthogy akkor egész nap ott muszáj lennem. Csak anyukám szokott hiányozni. Nagyon. Egyetlen érzés van, egyetlen egy bántón kényelmetlen, ami eredményeképpen kínosan érzem magam, az a nyári élményemről szóló dolgozat miatt születik, amit első órán meg kell írnom. Csak várok, és várok, húsz perc után is csak forgatom a tollat ujjaim ölelésében. Az ihletre vágyom, hogy töltekezhessek. Majd átmenet nélkül megindul a kezem, kitalálok egy élményt, és hamarabb fejezem be, mint bárki más. Idő előtt beadom. A tanító bácsi átfutja, elismerően bólint. Tudom, hogy ötös lesz. Legalább ez. Minden évben kitűzik a táblára a folyosón. Egy hónapig kint van, hogy a diákok láthassák, hogyan is lehet példamutatóan megírni egy fogalmazást a nyári élményről. És én soha nem akarok örülni a sikeremnek…
Édesanyám folyton későn fekszik le, már sötét van, mikor még mos, vasal. Mégis, mindig ad álompuszit, és gondoskodó mozdulattal feljebb húzza rajtam a takarót. Soha nem alszom, ha leszáll az éj. A szomszéd szobában üvölt a tévé, sisteregnek a szavak. Az ablakon keresztül a csillagokra bámulok, álmodni nem tudok, oda vágyok. Közben és azt követően hallom a zihálást, a részeg hörgést, és hogy maradjon csak hason, nem bír az arcába nézni közben.
Alig várom, hogy vége legyen. Ősszel visszamegy dolgozni, és karácsonyig nem látjuk.
Beadtam. A tanító bácsi most nem futotta át, csak lefordítva a robosztus, kopott tanári asztalra tette, majd visszatért az ablakhoz, az újabb cigarettájához. Sajnáltam. Őt és hogy nem láthattam, vajon mit reagál majd. Gyorsan megbántam, hogy szót fogadtam. A többieket figyeltem, ahogyan lázasan dolgoztak. Voltaképpen ugyanazon, mint tavaly. Hallgattam a toll hegyének súrlódását a papíron. Iskolai csendben és zajban merítkeztem.
A következő órán a tanító bácsi felolvasta hangosan a jegyeinket, majd beírta a naplóba azokat. A vele szemben ülő diákot utasította, hogy ossza ki a kijavított dolgozatokat. Az enyémet ő hozta picivel késve, kihasználva, hogy mindenki magával foglalkozott. De nem is a dolgozatomat hozta, csak úgy tett. A kezében lévő üres lap helyett egy borítékolt levelet dugott az iskolaköpenyem egyik oldalsó zsebébe.
Éjfélkor kiszöktem, a fám tetején ülve bontottam ki. Még nem néztem rá. A holdat szuggeráltam helyette, a tücsköket hallgattam. A lámpák fényében egy távoli alak sétált keresztül. Ez idő tájt? Nem bírtam megfejteni.
A boríték kecsesen táncolt az estében a hűvös széllel, majd egybeolvadt a fűvel, a sötéttel. Elővettem zseblámpámat, megráztam, kinyitottam a háromba hajtott sárgult levélpapírt. Lenyűgöző volt az íráskép. Ezt nem mostanában, ezt úgy ötven éve írhatták. Hátamra feküdtem a faágon, térdeim felhúztam, s olvasni kezdtem, Megízlelve, kiélvezve a szavakat.
Drága Emil, a jó Isten áldjon meg gyermekem! Kizárólag magadban bízz. Csakis a tanulás segíthet rajtad. Ahogyan rajtam is az segített. Egy napon kiszabadulhatsz. Gyerek vagy, talán nem is érted. Azt mondom Neked, egykoron Te adhatsz útmutatást a többi gyereknek. Örök társaidnak. Amikor már felnőtt leszel. Egyszer Te is segíthetsz nekik. Egy napon Te lehetsz a tanító bácsi. Csak tanulj; tanulj meg mindent ami mondok majd. Figyellek Téged. Te is figyelj engem. Vigyázok Rád.
Lágyan, csalódás hiányában követte a levélpapír a borítékot.
Bölcs félmosollyal kuporodtam még jobban össze, fizikai harátokon túl; ott fent, csendben és titokban tártam ki éjfekete szárnyaimat. Senki sem látott. Néma szárnycsapásokkal indultam meg a kavargó esti felhők közé, a világító égitestek irányába. Senki sem hallott.
Senki sem értett igazán, könnyebb út volt nem figyelni rám. Sem fent, sem lent. Bent nem, kint főképp.
Egész életemben csak egyet akartam: túlélni a nyarat. Nem engedni, hogy felfaljon.
Hogy hol vagyok most? Ervin… eltűnt.
Budapest, 2021. szeptember 13.