Egy mezítlábas királylánynak III.
Egyre hamarabb sötétedik…
Vasárnap este, már csak ő van az irodában, már csak ő dolgozik. Dolgozik, reggeltől. Itt jobb lenni. Amíg rá nem telepszik az elvágyódás. Arca előtt négy monitor, számtalan megnyitott fül és dokumentum, ő a tulajdonos, mégis, szeme a rengetegben elveszett…
Zenét keres. Régit, emlékkel telit, édeset. Balra néz, a tévé némán világít, az egyetlen fény itt a képernyők fényeit leszámítva. Jobbra néz, hatalmas ablaktáblákon látja a tévé képét. Odakint nincs csillag, nincs madár. Sötét van. Hallja a zenét, keresi arcát. Nem látja.
Ellöki magát, székkel együtt gurul egy másik asztalhoz. Kolléganője ült itt két nappal ezelőtt, és úgy várta a hétvégét… Fiatal, vidám lány, energikus, mosolygós. Értékes. Ember. Szereti ezt a lányt. Szereti, amikor a közelében van. Most nincs, most jól érzi magát valahol. Biztosan. Elvesz az asztaláról egy cigarettát. Reggel készítette.
Újra lök egyet magán, a helyén, ismét. Kicsit még hallgatja a zenét. Ami minden más gondolatot kitöröl. Csak egyet hagy meg. Ami itt lakik, mélyen. Magára veszi őszi kabátját, az újat. Amit annyira szeret, ami annyira tetszik, amibe beleszeretett. Aminek annyira örül, mint egy kisgyermek. Aminek egyedül örül. De nagyon. Minden pillanatát kiélvezi.
Kifelé indul, végig a termeken. Közben nézi a szobákat, a többiekét, az üres helyeket. Hétköznap itt nyüzsgés van, mindenhol ül valaki. Olyankor nem néz errefelé. Kényszeresen beletekint a kamerába. A nagy nyomtató előtt forgatja ujjai között a cigarettát. Megrögzött mozdulat. Hosszú évek múltán rájön, mindegy, hogy a belépőkártyának melyik oldalát érinti kilépéskor. Hiába, nem ebbe a világba való. Eszébe jut, hogy maradt még kapszulája, de nem fordul vissza. Nem akar kávézni, kényszerből sem…
Végre kiért a levegőre. Arcába, mellkasába vág a hűvös szél. Fent lilán kavarog az ég, eső után vagyunk. Le se néz, ahogy a betonkockákon lépked. Csillagokat keres. De nem talál. Túl komor ma minden. Imádja meggyújtani a cigarettát, a kattanást, a sercegést, a kék füst első táncát szemei előtt. Körbenéz a tetőn, nem megy a pavilonok felé. Egy alkalmat leszámítva soha nem találkozott még itt senkivel este, éjszaka.
Mégis, mindig van egy-egy helyiség, ahonnan sárga fények szűrődnek ki. Körös-körül. Ilyenkor szabadnak érzi magát. Elvágyódik, repülne. Fázik a nyaka, és a kezei. A kezei nagyon. Jéghidegek. Nem lepődik meg, az élet kiölte belőle a hirtelen érzelemkitörést. De amikor bizonyossá válik, mit lát, nehézkesen mosolyogni kezd. Még tud. Apró, játékos, morzsa színű kiskutya fut felé. Nagy fülekkel. A tetőn, este. Meglepetés. Miért nem tud most sírni?
És odaér, és megszagolja a lábát. De nagyon alaposan. Mert most felfedezés zajlik, a világ megismerése. És mert lehet, hiszen a gazdi nem látta, amikor kiugrott az ablakon, és mert olyan embert talált, akitől biztosan nem kell tartania. Érzi, hogy valami nincs rendben ezzel az emberrel, de nincs idő most erre. Gyorsan körbe kell futni a tetőt még, felfedezni, szagokat gyűjteni. Mielőtt észreveszik, hogy eltűnt.
A metróban, az utolsó kocsiban. Ott, ahol utazni szokott. Zsebébe dugja kezét. Olyan finom ez, olyan puha. Meleg. Gyönyörűséges a tapintás, az ujjbegyek mámora. Imádja az új, őszi kabátját. Ha hosszabb ideig van rajta, sosem hideg. Sosem fázik a keze. Azon gondolkodik, mit fog ebédelni holnap. Majd nézi a szőke lányt. Ő sem pesti. Egy megállóval előbb száll le. Nem akar még haza… otthon… a lakhelyére érni. A Nyugati pályaudvarnál sétál, a cukrászda kirakatát nézi, a haló fényeket. Nem megy be. Kívánja. De egyedül semmiképp. Imádja az éjszakát, ma is. Végül az utcába ér. Később nyílik egy ajtó. Az idős néni, a mindig éber, idős néni megszólítja. Ma vendéget várt. Aki el is jött, de nem volt éhes, nem tudott enni. Maradt egy adag rakott krumpli.
Lelke vadmadár. És egyre hamarabb sötétedik…
Budapest, 2015. szeptember 28.
Kapcsolódó:
– Mezítlábas királylányok, őszi varázslók
– Úgy hiányzik…
– A játék ismét véget ért