Egy mezítlábas királylánynak IV.
Nem volt csókok édes íze számban. A játék ismét véget ért…
Álmomban szívzörej gyötört. Nagyon fájt, elindultam hát. Ebben a városban évek óta járok éjszakánként, jól ismerem az Álomföldek ezen részét. A kis utcába ösztönösen, de először fordulok be. Itt lakik a Szívgyógyász. Ide is egyedül jövök… Nem ismerem, tudom őt. Csöndes kert, nyugalmas ház, tiszta, de zsúfolt szoba. Aztán beszélget velem. A szemembe tapad, nem mozog a szája. Az enyém is merev. De mindent elmondok neki, s ő bölcsen mindig úgy tereli a beszélgetést, hogy a lehető legőszintébb legyek. Vonzó számomra a kortalan, mozdulatlan alak, aki a maga tökéletességében irányít engem. Tudom, hamarosan javítani fog. Sok jót hallottam már róla, amikor álmodtam. Engedek neki…
Egy mezítlábas királylánynak III.
Egyre hamarabb sötétedik…
Vasárnap este, már csak ő van az irodában, már csak ő dolgozik. Dolgozik, reggeltől. Itt jobb lenni. Amíg rá nem telepszik az elvágyódás. Arca előtt négy monitor, számtalan megnyitott fül és dokumentum, ő a tulajdonos, mégis, szeme a rengetegben elveszett…
A régi faház homályos ablakainál ültem minden sötétedéskor, erősödött bennem az elvágyódás és valami megmagyarázhatatlan, bizsergető izgalom. Nem ez a városka volt eredeti célom, de amikor alkalmi sofőröm rátért az öreg útra, megállásra szólítottam fel, s csomagomat felkapva kipattantam az autóból. Valami megállásra késztetett, a város felett állva láttam a tavat, melynek szépsége megbabonázott. Itt akartam tölteni a nyár utolsó napjait.
Itt zárul le minden év, bárhol is lakom éppen. Eljövök ide mindaddig, amíg még van kiért eljönnöm. Csend, nyugalom és tiszta levegő. Van, ami változik, de összességében itt az állandóság az úr. Néha úgy érzem, csak nekem szép. Nekem mindig is az marad, hiszen emlékeket hagytam mindenütt. Az idő malmai által porrá zúzott percek nem térhetnek vissza már, de a hallgatag utcákon rendre láthatóvá válik a múlt összes édes részlete. Minden átszökken a jelenbe egyetlen pillanat erejéig.
Messze-mese-szép Kedvesem!
Évek szálltak el azóta, hogy senki sem járt a hozzám vezető úton. Várok rád egyedül a homályon innen, Istent kértem, hogy forgassa meg a szertefoszló időt. Őszülő álmaim ragadja el a zord szél, és viszi tova el, a kifakult falevelekkel együtt. Az ablakban néztem; vártam, hogy feltűnj az úton. Az ablakban néztem, aztán ott nyomott el a színtelen álom, kemény párkány volt az én párnám. Mély éjszakában ébredtem, szolid fénynél írok most neked, még ismeretlenül.
Egy mezítlábas királylánynak I.
Köszönöm, hogy írtál nekem. Szeretném, hogy tudd, jólesett olvasni soraidat.
Sokat gondolkodtam, hogyan fogalmazzam Neked, miért is esett annyira jól. Hogyan, hogy ne legyen túl lelkes, tolakodó, és így tovább. Aztán, úgy döntöttem, egyszerűen írom azt, ami elsőre kikívánkozik, és nem töprengek rajta. Egyébként sem ismerek szabályokat, játszmákat, egyszerűen szavakba öntöm az érzéseimet, s az már a hallgatóra, olvasóra van bízva, mit szűr le belőle, mit hisz el.
Nekem az kell, aki éjszaka egyedül van,
Ki szomorúan kóborol a zivatarban.
Ki sárga ablakok alatt honvágyat érez,
A keblére fekteti a meghalt terveket.