Barna bácsi cigány ember volt. Régi vágású cigány. Egyáltalán nem magas, sötét bőrű, borostás, mozgékony, nyílt tekintetű, fésült hajú, szappan illatú és őszinte gesztusokkal élő ember. Huncut, beljebb, persze. Barna bácsinak a jó Isten nehéz sorsot rótt ki; mint minden szép szívű embernek. Egy napon nagyon beteg lett, a Felső-Szabolcsy Kórházba került Nagyhalásziból, a gyomrával történt komoly baj. Hosszú ideig feküdt egyedül a betegágyon, nem voltak mellette sem rokonok, sem ápolók, nem volt senki, aki betakarja. Neki akkor ereje nem volt ehhez. Ő szenvedett. Senki sem látta. Betegtársai sem.
A táj, ahol ülök, egészen különös hatást gyakorol érzékszerveimre. A látvány, ami először elém tárul, egyáltalán nem meleg, befogadó, de erős gondolkodásra késztet. Nem tudnám megmondani, mióta vagyok itt, vagy, hogy ki vagyok én. A legtöbb, amire emlékezni tudok, hogy egész nap itt ültem. Nincs múlt és jövő, az idő megfagyott vagy átalakult. Akár évszázadok is lepereghetnének szemeim előtt egyetlen pillanat alatt. Nincs hová és nincs miért sietni. Csak ülök és bámulok.
A tanév a végéhez közeledett. Tanácstalanul vetette neki a hátát a campus egyik ősöreg fájának. A földre huppant elszórva jegyzeteit, majd homlokát a térdére hajtotta. Dús, göndör fürtjei vidáman táncoltak a langyos szellővel, mit sem törődve gazdájuk gondjával. Hátrahajtotta fejét, majd csukott szemmel a napba fordította huncut, szeplős arcát. A tavaszi szünetre gondolt, a gondtalan napokra, amikor a két barátjával nyakukba vették az észak-nyugati megyéket, szabadon, nem törődve semmivel, édeshármasban. Spórolt pénze viszont mind elúszott, s ha nem talál napokon belül jövedelemforrást, nem tudja befejezni az egyetemet, ami az egyetlen lehetőség számára a kitöréshez. Az egyik délutáni előadás után azonban rámosolygott a szerencse.