A Szeret-lak emlékére II.
Éjszakákon át nem aludnál, ha tudnád, min mentem keresztül,
Többé nem álmodnál, ha éreznéd, ami most a szívemen ül.
A harmincadik nyár gyilkos akarata
Harminc éves voltam, amikor eljött hozzám az a gyilkos nyár,
Gyöngyözve szöktek be az otthonomba a fekete patakok.
A bűzös, halált hozó víz a túlvilágról egyre csak áradt,
És a megérdemelt pusztítást én megállítani nem tudtam.
És odakint csak sütött az átkozott Nap, egyre melegebb lett.
A fény követelte vissza Szent Gyermekét, nekem ő már nem járt.
Hallva a hívó szót, menni akart, és ment, nem tartottam vissza.
Fejemet leszegtem, kerültem tekintetét, így kelt hát útra.
De bár várta, akarta, olyan szívesen velem maradt volna,
Egy évekig eltartó, édesen múltidéző búcsúcsókra.
Nagy károkat okoztam őbenne, megloptam a szép világát.
Képtelen voltam javulni, és nagyon fájt, hogy így is szépnek lát.
Szemem alá barázdákat karcoltak, égettek a sugarak.
Feketére festve az ablak, és térdig ért a zavaros víz.
Utoljára ment ki az ajtón, válla fölött még visszanézett,
És én a lelkébe belemartam, még el sem búcsúztam tőle.
Harminc nap
Harminc éves voltam, amikor elvesztettem az összes álmom,
Minden emlékem, amit tárgyaim őriztek, elvitte a víz.
És vitte, sodorta az újakat is rendre, kivétel nélkül.
Először az ő szobáját söpörte ki zúgva, nem kímélve.
És kongott a félig üres lakás, visszhangzott minden sóhajom.
Csupasz falak értek össze a fejem fölött nagyon gonoszan.
Rút estéken fekete ruhában feküdtem a kihűlt padlón,
És vörös italok suttogták a fülembe az én gyászdalom.
Kacagva vitte el hátán a víz az én csendes szobámat is,
És gyönyörű napjainknak csak a keserű, hűlt helye maradt.
Nem hallhattam vidáman csilingelő kacaját a konyhából,
Illata sem lengett, nem simította arcom keskeny ujjával.
Az utolsó napon már semmim sem volt, pont úgy, mint a legelsőn,
És kimentem én is még egyszer, utoljára azon az ajtón.
Bezárult végleg, majd egyszer visszanéztem, mint ő harminc napja.
Ott élt egy lány, akit szerettem, és ott éltem én a gyönyörű
Szívében.
Az volt a baj, én Kincsem, hogy túl sokáig laktam a homályban,
Te szorgos kézzel gyomláltad lelkem, színeket ültettél belém.
És feketéből egyetlenegyet soha meg nem hagytál nekem.
De a sötétség csírája kikelt lelkem mélyén, élni akart
Örökké.
Adósság
Tudod,
Esténként zuhogott,
Szememből hulltak fekete könnycseppek,
Duzzadtak fekete, bűzös vizű patakok.
Lábaimnál egyesültek, hogy fejem fölött majd összecsapjanak.
Undorító habja kente össze ruhámat,
És a bőrömről le nem moshattam.
Én így nem feküdhettem vissza Temelléd,
Gyönyörű, cseresznyeszínű, puha ágyunkba.
Hát, egyre messzebbről néztelek, ahogy alszol,
És már felém sem fordultál, mert hitted,
Hogy én
Elhagytalak téged.
Pedig,
Nem volt soha senki, kit úgy szerettem,
Mint téged.
Ezért tudtalak bántani is, és ezért szakadt ki közben mindig
A lelkem.
És ahogy azon a gyászos, beteg éjszakán mondtad:
Bármit tervezel,
Azt tudnod kell, hogy
Téged soha senki
Nem fog annyira szeretni,
Mint én.
Én
Tudtam jól, minden szavad igaz, és azt, hogy Téged sem…
Azóta sem járt senki a szívemben,
Annak ablakán örökké a Te emléked zörget,
És én se beengedni, se elküldeni nem tudom
A szerelmet.
És most,
Visznek tova
Fekete, keserű vizű patakok,
Senki nem tudhatja, mi célból és hova.
Sötétlő lepkék lepték el a szívemet,
Elzárják előlem az éltető fényeket.
Nem ragyog úgy senki, ahogyan Te tetted,
Az érzések kiteljesedés nélkül halnak el
Bennem.
Csönd vagyok csupán, a sűrű magányban.
Budapest, 2013. április 13. – 2013. április 17.
Kapcsolódó: Felem