Lubmilának III.
Jóval napszentület után, ágyamban fekve küldtem Neked üzenetet. Telefonom elszökött ujjaim között, karom gyöngülten hullott mellém, szemhéjaim ólomsúlyként zárták el előlem ezt a világot. Elmém elpihent.
Az Álomföldeken találtam magam, az én titkos helyemen. Kezemet arcom elé emeltem, szikrázó, meleg selyemfonal volt tenyeremben. Minden vágyam arra ösztönzött, hogy megtudjam, hová vezet. Vajon hol lehet a másik vége. Követve, útra keltem hát. Át az álombéli vizeken, nagy hajóban, dacolva viharral, zord idővel, villámmal. Át gyötrő sivatagon, őrült hegyeken. Éjpengével irtva a rém-álmokat, régenvolt csókok emlékét vettem ki elefántcsont szelencémből, azokkal gyógyítva sérüléseimet. Át a percek miriádjain, az évek óceánján.
Mégis frissen, szép ruhában, és jó illattal érkeztem meg a ligetbe. Elhajlott a fű lépteim előtt, madarak súgták nekem, merre kell mennem, hűs patakok oltották szomjam, a fák édesen ringó gyümölcsét ettem. A mesebeli kert kapuja hívogatott, ezernyi vasrózsából készült kerítése, a selyemfonal másik vége pedig az aranylón csillogó kilincsre kötve.
Előtte megálltam, gondosan felgombolyítottam a finom fonalat, majd beléptem. Szemem fürdött millió csodában. Simogatóban, gyönyörködtetőben, életre hívóban. Nem tudom, látta-e már ember itt ezeket a virágokat, bokrokat. Itt a felhőket, érezte-e már valaki a cirógató szellőt itt. Maradtam volna, úgy maradtam volna, de mennem kellett tovább és tovább, a kert közepe felé.
Magasztos fák vigyázó körében megtaláltam a szentélyt. Alig hallható, benső zene szólt ott, lelket nyugtató. Majdnem belehaltam a szépségbe, a tisztás látványába. Hófehér márvány emelvényen láttam meg. Felhőpárnákon pihent ott, és szelíden dobogott az ismeretlen lány kicsi szíve. Körötte apró csillagocskák lebegtek, nevetve cikáztak, csodálták és vigyázták. Szerettem volna megérinteni, de félúton visszarántottam magam. Behunytam szemem, és arcom közelségébe merítettem.
Mosolyogtam, majd leültem a közelben, háttal az egyik fának. Szőni kezdtem a selymet holdvarázzsal, napmagánnyal. Sál készült, reméltem, különleges. Csillagporral hímeztem rá az egyetlen nevet, amit tudtam. Lubmila.
Óvatosan tartva, a szelíden dobogó kicsi szívre fontam. Gonddal, őrizve, kívánva oda minden szépet, minden jót. Utoljára néztem meg, és eljöttem. Kifelé tartva szent kérelem fogant bennem, csak egyszer látni arcát, kihez a szív tartozik. Csilingelő a kacaj, fordulván elém került, és ő is fordult. Lassan szálltak fürtjei, néhol utat talált egy-két huncut napsugár. S fordult a lány, csak fordult, lassan, nagyon lassan, nevetve, lassan, visszhangozva, miközben éreztem, valami elemi erővel el akar szakítani innét. Próbáltam maradni, harcolva minden hatalommal. Már láttam arcélét, amely látvány a legszebb teremtő erővel hatott rám. De nem láthattam őt meg teljességében, hirtelen felébredtem.
Ágyamban feküdtem ismét, a valóságban. Mosolyogtam, és szememből kifolyt a könny. Az utazásra gondoltam, s egy békés érzéssel indult napon e világban.
Sállal óvtam én szép szívedet. Nem történt velem soha jobb!
Budapest, 2016. április 6.
Kapcsolódó: