„Búzahajú tündérlánya az éjszakának…”
– Emlékszel még? Pesten, egyik éjszaka fehér krétával írtad nekem tele, végig a járdát, hogy másnap megtaláljalak. A buszsofőr, az utasok, a járókelők mind rád mosolyogtak, amikor megláttak, és olvasták szerelmes üzeneteidet. S Te széles mosollyal válaszoltál nekik, miközben írtál, másik kezeddel a folyton lelógó, hosszú, színes sáladat dobtad a hátadra.
Emlékszel még? Főiskolás voltál, amikor megismertük egymást. Ősz volt, és Te nem tudtál elmenni egyetlen összegereblyézett, színes falevél kupac mellet sem anélkül, hogy nevetve keresztül ne szaladtál volna rajtuk. A tél Székesfehérváron ért minket először, és a nagy parkban is ráugrottál minden egyes jégpáncélra, amit találtál. Közben nyakadban szállt hosszú, színes sálad, amit annyira szerettél, és hiába volt viseltes, sohasem váltál volna meg tőle.
Emlékszel még? Csak néhány napja ismertük személyesen egymást, de elszöktünk ketten a hegyekbe. Pici falucskába, hegyi vendégházba, és minden nap vadhúst ebédeltünk. Te az étterem közepén képes voltál táncra perdülni, amikor a kedvenc számod hallható volt a rádióból, és engem is magadhoz cibáltál. Csak engem láttál, senki mást. A Bükkben egy réten feküdtünk vasárnap délelőtt, és a tiszta, kék éggel takaróztunk. Azt játszottuk, hogy kiválasztottunk egy felhőt, ami csak a miénk, senki másé. Nem volt semmink, de a szívünk gazdag volt. A hosszú, színes sálad szebb volt, mint a hegyi virágok.
Emlékszel még? Amikor lakásunk lett, a földön aludtunk. Hűvös volt és kényelmetlen, de senkinek nem volt azon az éjjelen olyan édes álma Debrecenben, mint nekünk. Én beteg voltam, és Te nekem adtad a takaródat, és szorosan hozzám bújtál. Nyugalmat rejtettél a szívem alá. Aznap este úgy viselted hosszú, színes sálad, hogy engem is magadhoz kötöztél vele, hogy összeért az orrunk. És reggel így ébredtünk fel.
Emlékszel még? Voltak napok, amikor nem is érintettük hosszú, színes sáladat. Sokszor reggelig beszélgettünk. Csak feküdtünk a cseresznyeszínű ágyunkban, és még évek múltán is rengeteg dolog volt, amit nem sikerült elmondani egymásnak, de szerettük volna, hogy tudja a másik felünk. Képesek voltunk szabadon lélegezni és egymásra nézni, és megnyugvást találni egymás arcában. Aztán tizenhat órán keresztül aludtunk, majd felébredtünk, csókoltuk egymást, és tovább beszélgettünk, hiszen annyi minden kimaradt előző este. Miközben hozzám szóltál, nekem meséltél, én csak néztelek, és annyi év után sem mertem elhinni, hogy létezel. Nekem létezel.
Emlékszel még? Nyár volt, és Te sokszor voltál távol. A hosszú, színes sálad mindig ott lógott a kovácsoltvas fogason, azt sohasem tetted el a téli ruhák közé. Én mindig, ha elmentem előtte, ránéztem, majd lassan belefúrtam arcomat. Finoman érintettem kezemmel, és magamba szívtam illatod, amit örökkön őrizni volt hivatott. S minden megszürkült, múltbéli emlékbe színek szöktek, a legapróbbakba is. És akkor ott lüktettél bennem, és magam mellett éreztelek, és arcodat láttam, és puha kezed érintését éreztem. És Te pontban, mindig az ilyen pillanatokban hívtál fel. Egyet sem hagytál ki. Nekem léteztél.
Emlékszel még? Amikor abban az újpesti kórházban feküdtem, Te reggeltől estig ott ültél az ágyam mellett és vigyáztál rám, ahogyan korábban a kisvárdaiban. Ha lázas voltam, homlokomat hosszú, színes sáladdal törölted, és közben a kezemet fogtad. Óriási mosollyal érkeztél mindig, és csak akkor mentél el mellőlem, ha elnyomott az álom. Féltő szívvel tértél vissza, édes kalácsot hoztál, körtelét és szerelmet. A kis széket, amelyen meghúztad magad mellettem, nem cserélted volna semmire. S nem mutattad ki nekem még este sem, hogy mennyire fáradt vagy, amikor hazaindultál. Hogy mennyire féltél azon a környéken, s hogy az éjszakában mindig remegett a kezed a kabátod alatt.
Emlékszel még? Csak olyan szoknyát vettél meg, ami jól pörgött körülötted. Az eladólányok mind mosolyogtak szokatlan ruhapróbádon, és Te visszamosolyogtál, de rám. Én csak évek múltán jöttem rá, hogy kizárólag olyan darabot vásárolsz, amely hosszú, tarka sálad színeinek egyikét viseli. Te jót nevettél ezen, és azt mondtad, nem ismerlek még igazán, és legalább ennyi időt kell még együtt töltenünk.
Emlékszel még? Kézen fogva sétáltunk, és Te észrevetted az idős hölgyet, akit én nem. A villamoson ült és végtelenül szomorú, csalódott és üres volt, úgy meredt kifelé az ablakon. Én hirtelen az arcomhoz emeltem kezedet, és megcsókoltam. Ő elkapta ezt a pillanatot, vonásai ellágyultak, könny szökött szemeiből és Rád mosolygott. Te izgatottan ziháltál, azt mondtad, nézd, nézd, meggyógyítottál valakit. De mire megértettem, már nem láthattam őt, csak a távolodó sárga villamost. Még sokáig álltunk ott, a tömegben, miközben engem szorítottál, és könnyeidet törölted hosszú, színes sáladdal.
Emlékszel még? Megmentettél valakit a Feneketlen tónál, aki öngyilkos akart lenni. Emlékszel még? Mindenszentekkor nagyapám sírhelye előtt reszkettél, és két kézzel fontad át a karomat, szorosan, mert az én nevemet láttad a sírkövön; alig bírtad ki a látványt. Emlékszel még? Amikor először szeretkeztünk, kinyílt a zsalugáter, és holdvilág ömlött az ágyra. Emlékszel még? Amikor először aludtam nálad, ezüstös csillagok forogtak a szobád falán. Emlékszel még? Az első dal, amit mutattam neked – …when leaves have fallen and skies turned into grey… -, rögtön a hétköznapok része lett. Emlékszel még? Nem is találkoztunk még, Te egy videófilmet küldtél nekem magadról. Énekeltél, mert tudtad, mennyire szeretem, ha énekelnek nekem. Tavaszi szél vizet áraszt. Én A kis herceget küldtem neked. Emlékszel még? Meghalt a kismadarad, akihez mindig közel hajoltál és csipogtál neki. A fejedet simogattam, azt szeretted olyankor a legjobban. Emlékszel még? Lepke volt az ujjadon és delfin a füledben. Minden ezüst volt rajtad, hiszen az illik a Holdhoz. Emlékszel még? Ha mennydörgött, és Te egyedül voltál, félelmed az ágy alá űzött. Ha velem voltál, belém bújva, engem markolva rettegtél, mikor hallod meg újra, újra, újra… Szó nélkül vártuk ki a végét. Emlékszel még? Először álltál a tűzhely mellé, és rántott húst készítettél. Tökéletesre sikerült, és nem volt szabad ennem belőle. Te berohantál a szobába a fényképezőgépedért, és le kellett fotózzalak az étellel. Emlékszel még? Miskolcon ért minket az első búcsú, és majdnem lekéstük a vonatokat. Aztán az Operafesztivál után szirént láttunk az erdőben. Emlékszel még? Betegesen rettegtél a pókoktól, az egyetlen teremtény volt ezen a világon, aminek mindig halált kívántál. Emlékszel még? Amikor először találkoztunk, Te nem merted kinyitni az ajtót. Éppen csak kilestél, de zárva tartottad, úgy beszélgettünk hosszú percekig. Emlékszel még? Rengeteget vonatoztunk. Ahogy megláttál az állomáson, Te mindig eldobtad a csomagjaidat és szaladtál felém. A nyakamba ugrottál, csókoltál, és mindig azt mondtad, hogy ne aggódjak, nem lopnak el semmit. Emlékszel még? Amikor én voltam távol, követtél az utcán egy idegen srácot, csak azért, mert ugyanolyan parfümöt viselt, mint én szoktam. Emlékszel még? Nyíregyházán akkora vattacukrot adtak, hogy eltakarta az egész fejedet. Mennyit nevettünk azon a fényképen! Emlékszel még? A virágboltban kérdezte a lány, hogy milyen alkalomból veszek virágot, milyen kártyát adjon hozzá. Én mondtam neki, hogy nem kell kártya, én ezt csak úgy veszem, nincs semmilyen alkalom. Ő nem hitt a fülének, és szerelmesen, vágyakozva rám nézett. Majd meg kellett ígérjem Neked, hogy soha többé nem megyek oda virágot venni. Emlékszel még? Ha éjszaka megfogtam a kezedet, Te még álmodban is megszorítottad az enyémet. Emlékszel még? Balatonfűzfőn a mély éjszakában ültünk a parton, egy nagy, hideg kövön, és a csendes, hűvös víz fölött a fényeket csodáltuk. Emlékszel még? A Mulholland Drive ment a mozikban, és Te befogtad a szememet, amikor a két színésznő csókolózott. A Fűrész 4-et meg szinte nem is láttad, mert folyton hozzám nyomtad az arcodat, annyira nem bírtad. Az élet szép volt, a november meg édes, krumplirózsák nőttek a konyhában, Amélie-nek pedig volt egy csodálatos élete. Emlékszel még? Én úgy hívtalak, hogy Úrnőm, Te engem úgy, hogy Lovagom. És reggelig szeretkeztünk. És nagymamád megintett pont utána, hogy reméli, még nem feküdtél le velem. Emlékszel még? Fémből kaptam Tőled rózsát, Te csokoládéból szívet tőlem. És illatos leveleket írtál nekem, egyre többet. És intim helyeken is a nevemet viselted. Emlékszel még? Százezres telefonszámlákat hoztunk össze, pedig már régen egy pár voltunk. Emlékszel még? Amikor reggel felébredtél, mindig az volt az első dolgod, hogy rám nézz, ott vagyok-e, élek-e még, valóság vagyok-e. Emlékszel még? Éjszaka ültünk valahol a Balaton partján egy nagy kövön, lábunk szinte a vízbe lógott. Te nagyon fáztál. Nyárvégi est volt, és nem volt még a nyakadban…
Emlékszel még…? Hallasz engem? Emlékszel még…? Hosszú… hosszú, színes… tarka sáladra?
– Nem. Én ebből semmire sem emlékszem. Hagyd abba.
– Rendben. Jó éjt mára.
Tatabánya, 2012. március 6.
Kapcsolódó: