A téli hónapok egyik utolsó éjszakáján találkoznak. Külváros, szürkület, panziónak álcázott légyott hely. Sötét sál, vörös rúzs, festett körmök, combfix, tűsarkú csizma, Dolce & Gabbana The One az egyik oldalon, Mavrodafne és gondosan megválogatott címletű bankjegyek a másikon. Kellékei egy olyan színpadnak, amelyen sohasem születnek világraszóló előadások. Minden előre megbeszélve, most éppen egy asztalnál ülnek, és nagy kortyokban fogyasztják a finom mazsolabort, közben a kékes dohányfüst öleli őket, majd simítva tovaszáll a szolid, pirosló fénnyel borított hálószobába.
Azon két este emlékére, amikor is egy idegen lány, aki a legszabadabb volt közülünk, új utakat nyitott bennem a gondolataival, a puszta létezésével.
Gyere gyönyörű idegen, táncolj velem,
Sohasem láttam hozzád foghatót még.
Mint a hamu, esik szét a kétség közeledben,
Ma este az angyalok elfordulnak, ne félj!
Te eredeti vagy, rajtad nincsen festék,
Csak élsz a mának, csizmádat ledobod,
Vörös a bor és most keserű a csokoládé.
Lazulj el, kedves! Számban olvad szét a mámor.
Vörösbor az ősi mámor asztalán,
Görögök szűrték az idők hajnalán,
Józanságunk az éjszaka oltárán,
Áthajózunk a vágyak óceánján.
Budapest, 2012. március 29.