Itt zárul le minden év, bárhol is lakom éppen. Eljövök ide mindaddig, amíg még van kiért eljönnöm. Csend, nyugalom és tiszta levegő. Van, ami változik, de összességében itt az állandóság az úr. Néha úgy érzem, csak nekem szép. Nekem mindig is az marad, hiszen emlékeket hagytam mindenütt. Az idő malmai által porrá zúzott percek nem térhetnek vissza már, de a hallgatag utcákon rendre láthatóvá válik a múlt összes édes részlete. Minden átszökken a jelenbe egyetlen pillanat erejéig.
Az Akácfa utca végén sírok fekete szája nyelte el a gyerekkori érdes kezek gondoskodó imádatát. De nem vehetett el semmit az érzésekből, amelyek benső helyeken lakoznak. Itt élnek, lüktetnek. Mindaddig, amíg van valaki, aki emlékezik rájuk, érzi őket.
Én még látom a csontfehér tulipánfát, ami mögött a jövő készült, számban még a habos, hűs ribizliszörp íze, amit hullámzó hajú nagymamám nyújtott felém mosolyogva egy forró nyári délutánon, a lépcsőn állva, amikor még tudott járni. Ott van az óriási fenyőfa, és az égig érő meggyfa is, melynek a legtetejéről ettem a ringó gyümölcsöt. S csorba még a lámpabúra a garázs fölött, amiről szentül hittem, hogy senki sem tudja, ki törte el a labdájával.
Még mindig itt vannak a legjobb cukrászdák, ahol olyan süteményeket ehetsz, mint sehol máshol az országban. A praliné szeletben most is találsz apró dióhéjat, de továbbra sem bosszankodsz miatta, mert annyira finom. Nem messze az iskola, és a pálya, ahol egy kisfiú vérző térddel is tovább focizik, mert élete legnagyobb eseménye az a meccs.
Kissé távolabb egy hely, hol az esti kert alá merült le a málnás és az epres, de most látom megint, a vén diófa árnyéka is a helyén nyújtózik újra. Érintésemtől zörög még a mák, és érzem a színes szőlőlugas mesebeli illatát, és látom a hosszú fűtakarót, amely szikrázik az esti locsolástól. És akkor, az apró, kis fekete bogaraknak nagyon rossz lehet… Fent, a dombon mosolyog büszke tartásával jó nagyapám, aki először ültet fel a kerékpárra. Aztán lentebb, dermedve áll ott a kisfiú, labdával a kezében, aki kerek szemekkel, merev arccal nézi, ahogy dédszülei százötven éves otthonát lerombolják, mert senki sem lakott már benne.
Rengeteg az ódon épületek által ölelt utca, ahol utoljára gyermekként jártam, és nem is akarok többé jelen lenni. Ott olyan emlékek örvénylenek, amiket nem ildomos megbolygatni.
S amikor kinyílt a vágyvilág, voltak helyek, amelyek álomruhát húztak magukra, s hajukba szép érzéseket tűztek. Kéz a kézben járt erre a nappal s az éj, a hold és a nap, minden, ami egymásra találhat. S szívben dobbant a szív, forró csókok kihűlt helyére újra színek futnak, s titkon elsuttogott ígéreteket újra igaznak hiszek. S újra megpróbálom visszalopni a meleg tekintet, és hideg kezek által szült vak reménybe vetett hitem, amit Ida szobájában felejtettem a tölgyfa ágyon, a rózsás párnák alatt.
Minden város közül még mindig itt a legtisztább az éjszaka. Ritkán fogannak itt a régi emlékek mellé újak, s minden az elmúlást, a test és vágy halandóságát szavalja. Válaszként a máshonnan hozott érzések az örök változást, a sodrást és forgást mantrázzák, egy szép holnap magvait szórják belém. Minden hatással van mindenre, mindenből születik valami új, a vég talaján sarjad ki a jövő. Bármi is fogant idén, az egyszer semmivé lesz, s ami nincs már többé, helyét új történések töltik majd meg. Minden mozgásban van körülötted, s mozgat téged. Nézz hát mélyen az élő pillanat szemébe.
Maholnap már nem leszek itt, de most még jó, mert magamba szívhatom egy éjszakai séta alkalmával a múltbéli érzéseket, újraélve azokat. Évente egyszer bolyong a múltban a lélek.
Kisvárda, 2014. december 24.