Legsötétebb pillanataiban mélyen a szemembe nézett, majdnem halálra fagytam a tekintetétől. Majd váratlanul, jeges hangon az arcomba vágta: ne merészelj nélkülem meghalni. Aztán a hajamba ragadott, közelebb rántott, mohón megcsókolt. Röviden, agresszíven, megsemmisítően. Végül ellökött magától, és folytatta, amit abbahagyott. Mintha mi sem történt volna. Szívesebben élt tehát a látszatok világában.
1990. Más csupán a nyár elmúlásának okán nem akart visszajönni az iskolába. Engem a dolgozat feszélyezett leginkább. S éppen a legelső napra esett egy fogalmazás óra. Pár perce, a szünetben egy felsős kinevetett, hogy nekem még van olyan. Valami baj volt a tanító bácsival, teste minduntalan az ablak felé fordult. Gépiesen darálta a szokásos utasítást: írjátok meg a nyári élményeteket. Visszhangzott bennem. Már korábban is hallottam. Közepette viszont odakint, szeme elveszett a sárguló, boruló parkban. Nem pislogott, csak révedt. Belemélyedt. Elmenekült.
A pénteki napokat mindig a teljes kimerültség határán töltötte el. Testileg elfáradt, főként, mert hét közben módfelett keveset aludt, lelkileg és szellemileg pedig végletesen legyengült az unalmasan egyszerű emberekkel való érintkezéstől, a stresszel telt munkától. Hazafelé sétálva a kis mellékutcákban útja habár tovább tartott, de legalább nem a forgalmas helyeken kellett közlekednie. Ezen a délutánon ősmagányán gondolkozott, és arra jutott, hogy ő tulajdonképpen mindig is egyedül volt ezen a világon. Ettől kimondottan rossz kedve lett, a lépcsőházban a postaládáját sem ellenőrizte, habár szeme sarkából látta, hogy szinte telve van. Felért lakásához, magára zárta, és komótos, bensőséges fürdőt vett. Alaposan kimosta magából a hét piszkát.
A régi faház homályos ablakainál ültem minden sötétedéskor, erősödött bennem az elvágyódás és valami megmagyarázhatatlan, bizsergető izgalom. Nem ez a városka volt eredeti célom, de amikor alkalmi sofőröm rátért az öreg útra, megállásra szólítottam fel, s csomagomat felkapva kipattantam az autóból. Valami megállásra késztetett, a város felett állva láttam a tavat, melynek szépsége megbabonázott. Itt akartam tölteni a nyár utolsó napjait.
Kilenc hónapja, hogy képmásom az ablakra fagyott. Szobám foglya vagyok, és próbálok a messzeségbe látni, a dombon túlra. A betegség napról napra csak növekszik bennem. A láz hetek óta eluralta elmém. Gonoszan testesedő homály öleli körbe a házam. Tehetetlenségemben fojtogat a felém osonó hajnal, kivet ágyamból, majd a rút halál feltűnik az illatos lugasok alatt. Léptére hervad és fonnyad, pusztul minden, mint nyavalyától tört lényem. Hosszú kabátom lobog az éjben, ahogy szemébe nézek.
Homlokára hidegvizes kendőt szorított, úgy kóválygott ki, a társalgó felé. A teljes cselédség kimenőt kapott mára, szabadon lejthetett végig hálóruhában, smink és frizura nélkül. Még az arisztokrata arckifejezést sem kellett magára öltenie, amire nem is tudja, mikor volt utoljára példa. A csodálatos premier utáni ünnepély zajai zúgtak még fülében. Lehuppant egy kényelmes bársonyszékbe, s hosszasan pihent az egyik pálma lehajló levelei alatt. Amikor kissé összeszedte magát, egyik kezével vakon tapogatózni kezdett a dohányzóasztalon. Megannyi apró tárgyat levert, mire kezébe akadt a friss újság, amit a főkomornyik készített oda. A Pesti Műsor 1928. évi első száma volt, amelynek interjút adott a premier után. Ellenőrizni akarta a szavait, jobban mondva a riporter ígéretét.
Hosszú és kimerítő utazás várt még Leslie Kronnbergre. A gépe egy sötét, viharos reggelen szállt le a bécsi reptéren. Este vonattal ment tovább Budapestre, ahol szintén eltöltött néhány röpke órát városnézéssel, s csak aztán kelt útra ismét. Első alkalommal lépett az öreg kontinens földjére, de a kiégett elméjére telepedett felhőket nem tudta maradéktalanul elhessegetni az újdonság varázsa. Az orvos unott, monoton közlése arról, hogy kezdődő tüdőrákja van, beférkőzött minden pillanatba. Furcsa volt ez, hiszen törtető karrierista lévén először szembesül azzal, hogy nem tud mindent akaratának alárendelni. A maratoni vonatút velejárója, a langyos álmosság szállt fejére, miközben görcsösen forgatta ujjai között ceruzáját. Az üres papírjára meredt, majd onnan az ablakra. Az európai nagyvárosok, a rohanó táj egy merően új világot jelentett számára, mégsem hozott neki ihletet. Egy bombasztikus cikket akart írni, valami nagy durranást, ami után elégedetten vonulhat vissza, és hagyhatja másra életművének, a lapjának igazgatását. Lassan körülnézett a fülkében, gondosan szemügyre véve az intelligens arcokat, választékos öltözetüket. Munkájára gondolt és azokra, akiknek az óceánon túl tartozik. Ha sikerülne jó pénzért túladni az örökölt ingatlanán, azon túl, hogy megszabadulhatna felettébb kellemetlen hitelezőitől, még maradna is arra, hogy drágább klinikákban vizsgáltathassa ki és kezeltesse magát.
A táj, ahol ülök, egészen különös hatást gyakorol érzékszerveimre. A látvány, ami először elém tárul, egyáltalán nem meleg, befogadó, de erős gondolkodásra késztet. Nem tudnám megmondani, mióta vagyok itt, vagy, hogy ki vagyok én. A legtöbb, amire emlékezni tudok, hogy egész nap itt ültem. Nincs múlt és jövő, az idő megfagyott vagy átalakult. Akár évszázadok is lepereghetnének szemeim előtt egyetlen pillanat alatt. Nincs hová és nincs miért sietni. Csak ülök és bámulok.
Azt hiszem, én mindig a mélységekbe utaztam. Az emberi lélek legrejtettebb tavaiban fürödtem, ahová talán csak néhányunknak van betekintésünk. Nem is volt lelki társam soha. Tinédzserkoromban, a velem egykorú gyerekek furcsának tartottak, meglepetten, grimaszolva néztek rám örökké, és magamra hagytak. Szüleim, ha csak tehették, arra kényszerítettek, hogy koromhoz méltó buta játékokkal foglalkozzak. Ó, mintha akadt volna bárki is, aki bevett volna a csapatba! Ilyenkor mindig fogtam a labdámat, s elindultam hazulról. Elkerültem mindenkit, s a közeli, erdőszéli tisztásra mentem, hol nyugodtan, a természet harmóniáját megérintve, elmerülhettem az élet nagy kérdéseiben. Elvágyódásomat ebből a világból csak fokozta ennek a fajta misztériumnak a megismerése, de egyben csillapította is. Amikor először jártam ott, rácsodálkoztam arra, ami mára már rutin lett. Pontban sötétedéskor indultam haza, s mire visszaértem a városba, már mindent beborított az éj. Vígan pattogtattam labdámat, s meg sem álltam a hideg és üres játszótérig. Amikor folytattam utamat hazafelé, csodáltam az éjszakát. Egy viszonylag kis városban éltem, kisvárosi emberek között. Este mindenki otthon volt már, egyedül én jártam az utakat, boldogan, szabadon. Hajnal felé, a fénytől és ébredő zajoktól riadva hazasiettem. Otthon, másnap, apáéknak csak egy másodperces, erőltetett mosoly kellett ahhoz, hogy megállapítsák, minden rendben van velem, és a neveltetésemmel, s rám se hederítsenek. Jártam tehát az éjszakát, magamba szívtam édes illatát, a hazámnak tekintettem.
A világmindenség egy eldugott elágazásában, az ezernyi zajló univerzum egyikében történt, hogy Atlantica nevű bolygójukon a Felsőbb Faj szembeszállt isteneivel, és új hazát keresett magának. Eónokig utaztak, alvó szellemük fénycsóvaként száguldott az éjfekete űrben, új atyák kegyeit keresve. Oly régen utaztak, hogy már haza sem találtak volna, de nem is lett volna hová. Isteneik iszonyú haragra gerjedtek, s izzó kezeik között szétmorzsolták Atlanticát. A nagy semmiben cikázó entitásokat végül az Egy Isten, a jóságos fogadta be. Azon a bolygón adott nekik otthont, ahol az első utazók is éltek, a Korai Magok. Óriási, örök vizekkel határolt földet kaptak, melyet Naltasytnak neveztek, s ahol örökkévalóságok után végre újra megtestesülhettek. Az Egy Isten mosolygott le rájuk mindennap, látva az ő tökéletességüket.