Elmúlt november. A kedvencem volt mindig is. Az utolsó előtti pillanat, amikor még van lehetőséged arra, hogy rendet rakj magadban. Magad körül. Végiggondold, mi mindent tettél, és tettek veled mások.
Számomra egy teljes újrakezdés volt ez az év. Nem csak amiatt, hogy elköltöztem egy idegen helyre, hogy felszámoltam régi otthonom, életem. Atomjaimra hullottam ismét, és mint millió lüktető mag, beépültem az elmúlás termékeny talajába. Megszületett új önmagam, amely nem érti a világot, és összeszorított szemmel üvölt rá. Régebben csak úgy megtörténtek a dolgok, magától értetődően. Most szükség volt arra, hogy nyissak az emberek felé, hogy ne csak őrizgessem legnagyobb kincseimet a boldog jövőnek, hanem egy benső ajtót kitárva útjára engedjem a fényeket, hátha lesz olyan, akit nem vakítanak majd. Amióta nyitottam, olyan erővel kap telibe a sok rossz, hogy néha már csaknem ledönt a lábamról. Félelmetes ez a világ, ha nem zárkózol be, és nem állnak a falaid. Hideg, durva, érzéketlen, felületes. Ezért is vetettem véget ma valaminek, aminek már semmi értelme nem volt, és amibe semmi kedvem beleképzelni azt, ami nincs is ott. Ha rossz passzban vagy, gyakran eltöprengsz azon, mi minden jóról maradtál le. Hangzik el egy számomra kedves filmemben. Nos, tudom, még nagyon távol a menedék.
Azon is eltöprengtem, hogy mi volt az, ami megadatott. Ami ide sodort, egy új élet kapujába. Egy óriási, mindent felforgató szerelem, ami kiegyensúlyozott arcokat és lelki biztonságot teremtett. Amit mindenki irigyelt, és amit mindenki példaként állított maga elé. Ami más volt, különleges, egyedi. És ettől egyszeri. Nem hiszek abban, hogy az igazi nagy szerelem a sírig tartana. Az a természet ellen való volna. Az a tűz, ami túl nagy lánggal ég, hamar kialszik. A leghevesebb viharok hamar elvonulnak. Az igazi nagy szerelem koncentrált, minden akadályt ledönt, de nem tarthat sokáig. Ha ezt nem tudod kezelni, elbuktál. Nekem majdnem nyolc év adatott meg ebből, tulajdonképpen az egyetlen igazi kapcsolatom volt. Hálás vagyok érte. Mindazonáltal, azt hiszem, meg kellene tanulnom nem ehhez viszonyítani, és nem ezt a lelki magasságot keresni újra. Hiszen, oly magaslatba többé nem juthatok fel. Már megbénultak azon képességeim, melyek ebben segítségemre lehetnének. A felnőtté válás útja? Szédülök… Amikor Randolph Carter harmincéves lett, elvesztette az álmok kapujának kulcsát. Így szól egy számomra kedves írás kezdősora. Nos, velem is ez történt, hatalmas árat fizettem, de mégsem bánok semmit sem, egyetlen percet sem változtatnék meg, mindegyik gyönyörű, és örökké magamba zártam. Amíg én élek, élni fog.
Ma hajnalban kaptam egy levelet. Hírlevelet. Egy grafikai cég ajánlotta szolgáltatásait. A fejlécben szerepelt egy kérdés, vörös alapon, fehér betűkkel. Ismerősek ezek a képek? Így hangzott. Alatta egy fotómontázs, különböző helyek, különböző városok, de minden egyes képen ugyanaz a téma. Csók, ölelés, szerelem. Én töltöttem fel őket pont hat éve. Novemberben találkoztunk, az első karácsonyi ajándékhoz volt szükség rájuk. Halványnak tűnt a reklámcsík, nagyítottam rajta. A lányról jól tudom, kicsoda, de a fiú olyan volt, mint egy idegen. Azt hiszem, ezt ki is mondtam hangosan. Emlékszem rájuk, de nem… nem ismerősek.
Az idei lesz a második karácsony, amikor nem készítek effajta ajándékot. Már fakul a kép, de még sajdul a szív…
Tatabánya, 2012. december 2.
Kapcsolódó:
– Hol a láthatatlan azonosság?
– És mondd, mi van, ha elbuktál?