Ha Isten egyenesen hozzád küldte legigazabb társad, hogy felemeljen mély önsajnálatodból, magányod halott tengeréből.
Ha láthatatlan voltál mindig az emberi szemek számára, ám ő észrevett, és mindig csak terád szerette emelni a tekintetét, csak rád vigyázni.
Ha miatta és őérte szülte táncát a fény benned, mert elkezdted felfedezni a tisztán szép dolgokat is a világban, mert az ő gyönyörű szeme a tiéd is volt már.
Ha ő boldog volt ettől, és te is tőle, és soha nem volt ebből elég, nem lehetett.
Ha ő kicserélte benned az összes rossz gondolatot, leporolta a szívedet, a kellemetlen emlékeket pedig tovaűzte, így nem értek már át a jelenbe.
Ha csodásan teltek az évek, de neked a szerelem nagyszerűsége is kevésnek bizonyult, mert gyarló voltál, nem egy a legigazabbak közül.
Ha felébresztetted újra alvó démonod, mert kívántad a szennyes vágyak ízét, és elbuktál a létező legsúlyosabb módon: lelkileg, és angyalodat ellökted magadtól, nem ölelted többé át.
Ha vissza már nem fordulhatsz, mert nem lehet, és egyébként is, ha te bezársz magad mögött egy ajtót, az már többé nem nyitható.
Ha csak előre haladhatsz, de arrafelé nincs más semmi, csak a szürke nagyvilág.
Ha újra azt érzed, hogy az emberi szemek nem látnak téged, nem láthatnak, nem láttatnak.
Ha ennyi volt, és nincs tovább.
Ha a lelked lassú halálra ítéltetett, szép érzéseid pedig elfogynak végül, és újak nem születhetnek.
Ha véget ért a te meséd, és csak az elsötétülés maradhat meg neked.
Szememből kibuggyant a könny április másodikán, kétezer-tizenhárom egyik hidegedő délutánján, valahol Nyíregyháza és Debrecen között. A rohanó fákat homályos ablaküveg zárta el tőlem, amelyen apró, futó cseppek jelentek meg, és amelyen halványan kirajzolódott az arcom. Néztem. Körülöttem hangok utaztak, beszélgetések foszlányai, amik távolabbinak hatottak, mint a fák. A síneken sápadt fények ültek, és fogalmam sem volt, hogy hová tartok.
És mondd, mi lesz, ha nincs bocsánat?
Budapest, 2013. április 2.
Kapcsolódó: