Enigma és a gyönyörű Rózsa
Elszöktek a pusztító viharban.
„Amerre jártok, vigyázok rátok”,
Imígy szólt a kövér Hold hozzájuk.
Csak mentek előre, álmokon át,
Szemük látott több ezernyi csodát.
Egy hatalmas, morajló vízesést,
Alkonyattól véres naplementét.
Enigma és a gyönyörű Rózsa
Otthonra leltek bent, a vadonban.
Emberek, kik elől menekültek,
Már soha nem érhetik el őket.
Esténként tündérek énekére,
Áldást hoztak druidák földjére.
Csak ők ketten, és az ősi magány,
Fájdalmuk égett a múlt oltárán.
Enigma és a gyönyörű Rózsa,
Boldogan éltek kegyelmet kapva.
De beköszöntött a hideg, zord tél,
A vidám bárd most könnyekről regél.
Eljött az irigyek vad tábora,
Izzott a szemük rájuk találva.
„Nem volt részünk a jóban és szépben,
Ne legyen hát többé már nektek sem!”
Enigma és a gyönyörű Rózsa,
Mily bánatos utolsó fohásza.
Elmosott mindent a büszke elf vér,
És magával vitte Rózsa lelkét.
Árván járja a vén erdőt a lány,
Mindennap várja a kegyes halált.
„Amerre jársz, én majd vigyázok rád”;
Nem mehetsz még el a lelked után.
Kisvárda, 2002. december 29. /vasárnap/ – 2002. december 30. /hétfő/