A téli hónapok egyik utolsó éjszakáján találkoznak. Külváros, szürkület, panziónak álcázott légyott hely. Sötét sál, vörös rúzs, festett körmök, combfix, tűsarkú csizma, Dolce & Gabbana The One az egyik oldalon, Mavrodafne és gondosan megválogatott címletű bankjegyek a másikon. Kellékei egy olyan színpadnak, amelyen sohasem születnek világraszóló előadások. Minden előre megbeszélve, most éppen egy asztalnál ülnek, és nagy kortyokban fogyasztják a finom mazsolabort, közben a kékes dohányfüst öleli őket, majd simítva tovaszáll a szolid, pirosló fénnyel borított hálószobába.
A kötelező, pár perces ismerkedés kellemesebb, mint gondolták. Nem is klasszikus ismerkedés. Az élet ritka pillanatainak egyike, olyasvalakivel találkoztak, akivel teljesen összhangban vannak. Nem feszengnek a közelében, mert nem idegen számukra a másik közelsége. Nem gondolják meg kétszer, mit kell mondaniuk, hiszen azonos a gondolkodásuk, egy véleményen vannak számos kérdésben. Jól érzik magukat. És röpülnek az órák a füst után… Aztán lejár az idejük, elbúcsúznak, de persze megbeszélik, hogy találkoznak még. Úgy is lesz, néhányszor látják még egymást, ugyanott, ugyanúgy. Kedveznek egymásnak, hiszen egyre jobb együtt. Engednek magukból, amit nappal, a szigorú élet szabályai között sohasem tennének. A lányon egyre kevesebb a kiegészítő, a fiúnál egyre kevesebb a bankjegy. Ezeknek a kellékeknek nincs már akkora jelentősége. A beszélgetések egyre hosszabbra nyúlnak, egyre testesebb füst telepszik meg az üres ágyon, az előre megbeszélt dolgok határai elmosódnak. Egyre nagyobb a mámor, de az nem a bor hatása. Nem is azért vannak már ott, ami miatt eredetileg találkoztak. Minden kezd egy új értelmet nyerni. Ám, ahogy szokott, a legszebb pillanat meghal, hirtelen hatalmas reccsenés, az álom megszakad. Eddig tartott a harmónia. Soha többé nem látják egymást. Jól tudják. Már a legelején elbuktak. És menekülnek vissza a saját, fájdalmas, sivár, ámde biztonságos világukba. A monoton, jól ismert magányba.
Az egyik szereplő egy többéves kapcsolaton van túl, újat szeretne. Nincsenek saját gondolatai, azt tanította neki ez a világ, hogy ilyenkor nyitni kell. Meg is teszi, de rossz időben, a rossz ember felé. Nem tud ismerkedni, nem tud bánni az emberekkel, nem ismer praktikákat. Csak magát tudja adni, őszintén. Türelmetlen, nem képes a helyén kezelni a történéseket.
A másik szereplő a többéves egyedüllétbe süppedt, és azt hazudja magának, így is boldog. Egy hétvégi lány, tisztes állással a biztosítónál, akinek van egy titkos, éjszakai élete. Jól ismeri az embereket, a hazugságok közé őszinteséget szór el, ez a legpusztítóbb fegyvere. Nincsenek saját gondolatai, azt tanította neki ez a világ, hogy egyedül erősebb lehet, többre viheti. Nem tudja még, hogy aki saját magát nem szereti, az nem lesz képes másokat sem szeretni. Türelmes, nem képes a helyén kezelni a történéseket.
A két szürke ember teljesen átlagos. Két arc a nagy hétköznapi masszából, a folyton örvénylő, lélektelen tömegből, habár mindketten azt gondolják magukról, hogy különlegesek, több van bennük, mint másokban. Ezzel együtt, valami rettentően hiányzik belőlük, de nem tudják, mi az. Pedig befogadják a készen kapott gondolatokat rendre, minden héten. És annyira akarják már a megoldást, hogy némelyet el is hisznek. Egymással úgy találkoztak újra és újra, hogy a tökéleteset keresték a másikban, és a legfontosabbat nem vizsgálták. Azt, hogy egymásnak tökéletesek lennének-e. Azt, hogy ők ketten együtt lehetnének csak különlegesek. Ők ketten együtt alkothatnának csak egészet. Minden problémájuk megoldatlanul maradt meg bennük. Nem tudják, hogy azokon nem lehet átlépni, megoldani pedig csak úgy lehet, ha magukba néznek, de egy másik, magasabb szintről. A megoldás mindig egy magasabb lépcsőfokon hever, néha olyan magasan, ahová nem lehet felkapaszkodni, felmászni, felszaladni. Olykor még látni sem lehet. Szárnyak kellenek hozzá. Repülni viszont nem tudnak, mivel lusták magukat megismerni. Pedig ehhez a repüléshez nem fizikailag van szükség szárnyakra. Csupán egy belső szabályt, ha úgy tetszik, egy belső falat kell ledönteni, egy belső, zárt ajtót kell beszakítani. Akkor megláthatnák igazi arcuk egy tiszta részletét. Ez nem mindenkinek megy egyedül, meg kellene, hogy hallják a bölcs tanítók szavát, akik utat mutatnak, akiket a mai világban már alig találunk. Mivel teljesen átlagosak, szürkék, félemberek, így nem lesznek belőlük jó szülők, értékes barátok, és egyedül sohasem hallják majd meg a bölcs tanítók szavát. Csak a saját hangjukat ismerik. Elengedték azt, aki kitölthetné a belső űrt, hiszen féltek. Féltek, mint a vándor, aki túl régen utazik, és jól ismeri a viszontagságokat, de semmit sem tud az otthon békés, kiszámítható nyugalmáról.
~
Will Hunting: – Hogy hívják?
Nina Sayers: – Ritának. Tudod, én olyan vagyok, mint ő.
Will Hunting: – Nem, te nem vagy olyan. És ne gyere azzal, hogy nem ismerem Ritát. Tudom, hogy ki vagy. Belül.
Nina Sayers: – Ugyan, dehogy tudod. Hogyan ismerhetnél? Azt sem tudod, min mentem keresztül…
Will Hunting: – Nem. De nem a múltad vagy. És persze, azt sem tudom, hogyan iszod a kávét. Azt sem, hogy megnyálazod-e az ujjad, mielőtt lapozol. De ismerlek, tudom ki vagy. Belül. Ismertelek már korábban. Még mielőtt találkoztunk volna.
Nina Sayers: – Ez a kötődés megrémít. Én is érzem ezt, de…
Will Hunting: – Ez téged rémiszt? Én örülök neki…
Nina Sayers: – Állandóan közbevágsz. Én nagyon nem örülök. Én erős vagyok, azért tartok itt, azért értem el, amit elértem. Megbecsült pozícióba kerültem a cégnél, egzisztenciával rendelkezem. És nem állok itt meg! És ezt nem kockáztatom, nem adom fel semmiért! Erős vagyok, sokat szenvedtem, egyedül másztam ki a mocsárból. Most jól vagyok, összeszedtem magam, és igen… erős vagyok egyedül!
Will Hunting: – Te sehol nem tartasz. És nem erős vagy, hanem gyáva. Félsz attól, miket mondanál ki, félsz szeretni újra. Attól, ami a legfontosabb ebben az életben, ami a legnagyobb érték! Félsz az újabb sebektől, ezért vagy egyedül. Az egyedüllét nem mindig azonos a magányossággal. Csakhogy te becsapod magad…
Nina Sayers: – Na jó, hagyjuk ezt. Rágyújtanék…
Will Hunting: – Hallottad ezt a zajt? Mindegy… Tőlem nem kapsz többé semmit. Cigarettát sem. Menjünk, hazakísérlek. Utoljára.
Nina Sayers: – Örülök, hogy ezt mondtad. Hidd el, így lesz a legjobb… Menjünk.
Tatabánya, 2013. március 8.