Emlékszem, sokszor jártam jó nagyapámmal az ősi gimnázium hatalmas parkjában. Gesztenyét gyűjtöttünk, és gyönyörű faleveleket. Mindig meghallgattam közben, hogy majd én is abba a szép, magas épületbe fogok járni, és azok lesznek a legszebb éveim. Az elmondottakat később a másik nagyapám is jóváhagyta. Szememre peregtek a falevelek. A múlt dicsősége engem is feltüzelt. Olykor titkon bementünk az aulába megnézni a vitrinbe zárt, két lábon támadó, kitömött medvét. Karmok és fogak. Hatalmas volt, és félelmetes, csakúgy, mint az öreg építmény. És közben nagyapám egyfolytában ösztönzött, hogy menjünk ki, ideje indulni. Nem szabadna itt lennünk, egyébként sem. Odakint rúgtam az avart, amilyen magasra csak tudtam, nevetve, s próbáltam átölelni a legöregebb fákat. Évről évre egyre jobban közeledtek egymáshoz ujjaim. Intő jel volt, baljós, de én akkor még örültem neki, s büszkén mutattam jó nagyapámnak, mennyire kevés hiányzik már.
1996 nyarának végén, őszének elején nagyon más volt még a világ. Kezdett a lélek őszbe hajlani, de még nem kopaszodtak le teljesen a fák, amelyek a szívben gyökereztek. Abból, amilyen szavak elértek hozzám, érezhető volt, hogy hamarosan ismét rám talál valami. Ami mély, valami, ami megindító, ami megihlet, és örökké elkísér majd. A szavak az éjszakában lebegtek, később a gimnáziumi lelátón bántón világosban és nagyon sötétben, fák és beton között, kívül és bent, nagyon bent. Ez valami más, valami különleges, egyedi. Egyszeri és megismételhetetlen.
Volt egyszer egy gyermek, aki életében először érzett szomorúságot. Élvezte a keserédes ízt. Aztán szomorú lett, aztán szomorúvá vált, végül szomorúvá vedlett. Aztán úgy is maradt. Hetekre, hónapokra, évekre. Élvezte a szomorút, mert a bánat ihlette. A kiutat a világból kereste, nem az érzésből. Ha valami menekülésként hatott, akár egyetlen pillanatként, imádta, és mindenét, ami volt, belesűrítette. Végül törvényszerűen szíven találta az ősz. Az örök ősz. Már az óvodában, a kis lócán ülve is ezt érezte, és végtelen idegenséget, idegenséget ettől a világtól. Később rátalált valami, kezébe került.
Az érzet, hogy az első pillanattól kezdve ismerős valaki, hogy nem kell őt megszokni, hogy magadénak tudod mindenét, hogy bátran adhatsz belülről mindent, az öreg lelkek kiváltsága. Éppen csipkét ver a gyertyafény a plafonra, ahogy pihen két test egymás mellett benső békében, ahogy az út messzi zaja simogatja az álmos éjszakát, ahogy pici szobádban megtalálok mindent, amire szükségem van az életben, ahogy csókod gyógyír az összes sebemre, és úgy mondanám neked, hogy szeretlek. De még várok. Várok, annak ellenére, hogy még oly keveset szerettem.
Alexandrának
Oly ritkán lehet látni ilyen meleg, szeretetteljes tekintetet, hogy talán éppen egyedisége az oka, hogy ilyen erővel átjön a fotókon. Bensőséges szépséget látok, amit nyilvánvalóan csakis istenek ujjai rajzolhattak világra féltő gonddal, magasztos céllal, fenséges teremtő erővel. Szépséged finom, a legnemesebb értelemben, s vélem, tartalommal telt, minden bizonnyal gazdag belső világ van mögötte.
Amolyan felfedező módjára folyamatosan kutatom a különleges érzéseket és szituációkat, ehhez elengedhetetlennek tartom az intelligenciát. Kedvelem, ha egy nő átlagon felüli viselkedésben és szellemiekben egyaránt, ha határozott vagy éppen visszafogott. Ha kedves, ha finoman érzékeny. Ha kellően érző, művészlélek, vagy csábítóan kacér. Ha megfontolt, vagy akár kislányosan kíváncsi. Ha merész, vagy édesen félénk. Ha egyszerűségében fenséges, ha millió benső titkot rejtő. Egyszóval önmaga, de valójában, természetesen, és nem szerepeket játszik. Egyenes és őszinte. Elérhetetlenül titokzatos.
Budapest, 2016. január 1.
Egy mezítlábas királylánynak III.
Egyre hamarabb sötétedik…
Vasárnap este, már csak ő van az irodában, már csak ő dolgozik. Dolgozik, reggeltől. Itt jobb lenni. Amíg rá nem telepszik az elvágyódás. Arca előtt négy monitor, számtalan megnyitott fül és dokumentum, ő a tulajdonos, mégis, szeme a rengetegben elveszett…