Mint az álom, hirtelen megszakad,
Tova, eltűnik minden pillanat.
Felhőkkel utazik, a szél űzi.
Az Esték Lánya hajába tűzi.
Gondolatom újra bőrödhöz ér,
Szíved még árnyékomtól is úgy fél.
Nem hiszel, nincs már benned érzelem,
Egykor vonzott, most taszít rendesen.
Mint az álom, hirtelen megszakad,
A sárba fullad minden hétköznap.
Mosdatlan testem, kérges a lelkem,
Én már csak a félhomályt szeretem.
Gondolatom újra hajadhoz ér,
Hozzád ér, de nem képes, el nem ér.
Pedig tőled még kér, csak kér újra.
Süket fülekre lel, lezárt múltra.
Mint az álom, hirtelen megszakad,
Életem alkonya, nyugszik a nap.
Egy magányos pusztában bukik le,
Eltűnik lassan, valahol messze.
Mi szép bennem, őrzi egy idegen,
Ki szeretett titokban, csendesen.
De hallgatott, és én őt nem láttam,
Mert rád gondoltam, és gondolok most,
A halálban.
Debrecen, 2010. január 22.