Az én bánatom olyan, mint a tenger,
Ellepi a partot, de egy nap útra kel,
Helyet ad az örömnek és a fénynek,
Az összes badar, tejszínhabos mesének.
Véli távolból, bármi övé lehet,
Gőzerővel megindul, és elnyel mindent.
Rombol homokvárat, mások mosolyát,
Eközben nem érti, hogy miért átkozzák.
Elmos mindent, ami útjába akad,
Ékszert, fényképet és szerelmes nyarakat.
Elterül teste, kérkedve hívogat,
A mámorban issza igéző szavadat.
Ha ad valamit, az kiélt és rozsdás,
Az ajándékát gúnyosan visszadobják.
Olykor vad, tajtékos haragra gerjed.
Pusztít mindenkit, ki közelébe téved.
Az én mély bánatom pont olyan, mint te,
Gyönyörű, vonzó, az éjszaka ékköve.
Úgy tud gyógyítani, hogy függő leszek,
Én azért szeretlek, hogy gyűlölhesselek.
Debrecen, 2010. február 24.