Nekem az kell, aki éjszaka egyedül van,
Ki szomorúan kóborol a zivatarban.
Ki sárga ablakok alatt honvágyat érez,
A keblére fekteti a meghalt terveket.
Nekem az kell, aki elbújik, ha süt a nap,
Ki elhúzódik, ha az emberek rajzanak,
Ki képes magányos lenni mindig, mindenhol,
De belül szárnyal ő, akár a Mindenható.
Nekem az kell, aki véletlenül sem te vagy,
Ki nem egy tízezerszer eljátszott színdarab,
Ki nem egy rojtosra olvasott ős-fakó könyv,
Te akkor se jössz rá, ha az unalom megölt.
Debrecen, 2008. március 30. /vasárnap/