Milyen jó volt az avarban feküdni,
Köddel és harmattal betakarózni!
Időkaput nyitni vén fák körében,
Lökdösődve az édes végtelenben.
Átélni a meg nem történt álmokat,
Felgyújtani a szomorú ágyakat.
Porig lerombolni az összes gátat,
Melyeken olykor ellenségünk vágtat.
Nem is olyan különös ez az egész,
De minden hang legbelül csak az enyém.
Én szültem meg őket a tiszta sárból,
Kenyérből, húsból, borból és halálból.
Hová is meneküljek majd akkor, mondd,
Ha mindent megéltem, nincs már otthonom?
Mi táplálja akkor belső tüzemet,
A sötétben táncoló szent fényemet?
Az nem baj, ha aludni már nem tudok,
De akkor, ha álmodni sem akarok,
Ugye, megér még egy utolsó sétát,
Hogy lásd a Gyöngyhalász megszürkült sírját?
Kisvárda, 2004. július 30. /péntek/