Emlékszem, sokszor jártam jó nagyapámmal az ősi gimnázium hatalmas parkjában. Gesztenyét gyűjtöttünk, és gyönyörű faleveleket. Mindig meghallgattam közben, hogy majd én is abba a szép, magas épületbe fogok járni, és azok lesznek a legszebb éveim. Az elmondottakat később a másik nagyapám is jóváhagyta. Szememre peregtek a falevelek. A múlt dicsősége engem is feltüzelt. Olykor titkon bementünk az aulába megnézni a vitrinbe zárt, két lábon támadó, kitömött medvét. Karmok és fogak. Hatalmas volt, és félelmetes, csakúgy, mint az öreg építmény. És közben nagyapám egyfolytában ösztönzött, hogy menjünk ki, ideje indulni. Nem szabadna itt lennünk, egyébként sem. Odakint rúgtam az avart, amilyen magasra csak tudtam, nevetve, s próbáltam átölelni a legöregebb fákat. Évről évre egyre jobban közeledtek egymáshoz ujjaim. Intő jel volt, baljós, de én akkor még örültem neki, s büszkén mutattam jó nagyapámnak, mennyire kevés hiányzik már.
1996 nyarának végén, őszének elején nagyon más volt még a világ. Kezdett a lélek őszbe hajlani, de még nem kopaszodtak le teljesen a fák, amelyek a szívben gyökereztek. Abból, amilyen szavak elértek hozzám, érezhető volt, hogy hamarosan ismét rám talál valami. Ami mély, valami, ami megindító, ami megihlet, és örökké elkísér majd. A szavak az éjszakában lebegtek, később a gimnáziumi lelátón bántón világosban és nagyon sötétben, fák és beton között, kívül és bent, nagyon bent. Ez valami más, valami különleges, egyedi. Egyszeri és megismételhetetlen.
A táj, ahol ülök, egészen különös hatást gyakorol érzékszerveimre. A látvány, ami először elém tárul, egyáltalán nem meleg, befogadó, de erős gondolkodásra késztet. Nem tudnám megmondani, mióta vagyok itt, vagy, hogy ki vagyok én. A legtöbb, amire emlékezni tudok, hogy egész nap itt ültem. Nincs múlt és jövő, az idő megfagyott vagy átalakult. Akár évszázadok is lepereghetnének szemeim előtt egyetlen pillanat alatt. Nincs hová és nincs miért sietni. Csak ülök és bámulok.