A nap vidáman melegíti a délutánt, az egyik budapesti nyüzsgő téren egy jókedvű lány és egy visszafogott fiú sétál keresztül. Kéz a kézben, szívük az egekig ér. Körülöttük örvénylik az embertömeg, a többség nem lát senkit. Ők látnak, de csak egymást. A lány szüntelenül mosolyog, a fiú a benső világában kóborol éppen, a némán felé áradó szeretettel díszíti fel lelkét; gyógyítja.
Ha Isten egyenesen hozzád küldte legigazabb társad, hogy felemeljen mély önsajnálatodból, magányod halott tengeréből.
Ha láthatatlan voltál mindig az emberi szemek számára, ám ő észrevett, és mindig csak terád szerette emelni a tekintetét, csak rád vigyázni.
Ha miatta és őérte szülte táncát a fény benned, mert elkezdted felfedezni a tisztán szép dolgokat is a világban, mert az ő gyönyörű szeme a tiéd is volt már.
Minden lépteden
Finom zaj legyen,
Halljam.
Kilenc hónapja, hogy képmásom az ablakra fagyott. Szobám foglya vagyok, és próbálok a messzeségbe látni, a dombon túlra. A betegség napról napra csak növekszik bennem. A láz hetek óta eluralta elmém. Gonoszan testesedő homály öleli körbe a házam. Tehetetlenségemben fojtogat a felém osonó hajnal, kivet ágyamból, majd a rút halál feltűnik az illatos lugasok alatt. Léptére hervad és fonnyad, pusztul minden, mint nyavalyától tört lényem. Hosszú kabátom lobog az éjben, ahogy szemébe nézek.
„Búzahajú tündérlánya az éjszakának…”
– Emlékszel még? Pesten, egyik éjszaka fehér krétával írtad nekem tele, végig a járdát, hogy másnap megtaláljalak. A buszsofőr, az utasok, a járókelők mind rád mosolyogtak, amikor megláttak, és olvasták szerelmes üzeneteidet. S Te széles mosollyal válaszoltál nekik, miközben írtál, másik kezeddel a folyton lelógó, hosszú, színes sáladat dobtad a hátadra.