Minden szépség kiveszett belőlem,
Fámról elhullt az összes levelem.
Kifogyott a tinta, nem alkotok,
Az étel helyett bánatot rágok.
Elveszítettem, mi körülölelt,
Utóbbi időben dédelgetett.
Kristályos cseppekben az égbe szállt,
Csak a szikrázó fényét hagyta rám.
Szörnyű a vad pusztítás idebent,
Egyedül küzdök a jéghidegben.
Bús magyar sors a lelkem portréja,
A fellegekbe nem megyek vissza!
Nem keresem azt, mi tovaröppent,
Mert engem megváltoztatna újfent.
Az igazi valóm felé tartok,
Gyermeki tisztaságban hagyatott.
Oázisom, amit én keresek,
Mit a világ és ti elvettetek.
De nem győztök, nem adom a kincset,
Az egyetlent, mi velem született.
Ha valómhoz vissza nem találnék,
Akkor én fel nem szabadulhatnék.
Ha ebben kellene mindig élnem,
Közétek nem tartoznék akkor sem.
Próbálnám feladni az életet,
Hisz csak a balgáknak ad örömet.
Kik hiszik, a boldogság állapot,
De nem, pillanatig él, erős drog.
Debrecen, 2008. február 20. /szerda/