Az érzet, hogy az első pillanattól kezdve ismerős valaki, hogy nem kell őt megszokni, hogy magadénak tudod mindenét, hogy bátran adhatsz belülről mindent, az öreg lelkek kiváltsága. Éppen csipkét ver a gyertyafény a plafonra, ahogy pihen két test egymás mellett benső békében, ahogy az út messzi zaja simogatja az álmos éjszakát, ahogy pici szobádban megtalálok mindent, amire szükségem van az életben, ahogy csókod gyógyír az összes sebemre, és úgy mondanám neked, hogy szeretlek. De még várok. Várok, annak ellenére, hogy még oly keveset szerettem.
Manapság, a hajhász, rohanó, anyagi értékeket előnyben részesítő világban az álmodozókat megvetik, gyengének tartják. Pedig, nem is oly rég, még ők voltak az összejövetelek legkellemesebb vendégei, a társasági élet kihagyhatatlan társalkodó partnerei. Ugyanis, közülük kerültek ki a kor véleményformálói, festői, írói és költői, az úri kisasszonyok legfelkavaróbb szerelmei.