Elhagyom a fényt, mert kiválasztottak, hogy
A legsötétebb éjszakán átutazzak.
Fejem felett telihold, éji madarak,
Vállamra a sárga falevelek hullnak.
Megyek, amerre a szívem visz el tovább,
De tudom, téged nem talállak soha már.
Nagyon sötét az erdő, nyirkos az avar.
Számban érzem ízét, hisz otthont nyújt hamar.
Ködös alak közelít a hegyek felől.
Kezében hegedű, tudom, dalra készül.
Emeli csontos kezét, és játszani kezd,
Minden hang egy kérdés, amit nekem szegez.
Lassan hal meg a Hold, jön is a szürkület,
De kinek volt, annak ma nem lesz kikelet.
Ott fekszik a fák alatt deres homlokkal,
Könnycsepp fagyott szemébe párás álmokkal.
Lelke elhagyva testét, szabadult madár,
Acélszárnyakkal tépi a bús éjszakát…
Kisvárda, 2001. szeptember 13. /csütörtök/