1990. Más csupán a nyár elmúlásának okán nem akart visszajönni az iskolába. Engem a dolgozat feszélyezett leginkább. S éppen a legelső napra esett egy fogalmazás óra. Pár perce, a szünetben egy felsős kinevetett, hogy nekem még van olyan. Valami baj volt a tanító bácsival, teste minduntalan az ablak felé fordult. Gépiesen darálta a szokásos utasítást: írjátok meg a nyári élményeteket. Visszhangzott bennem. Már korábban is hallottam. Közepette viszont odakint, szeme elveszett a sárguló, boruló parkban. Nem pislogott, csak révedt. Belemélyedt. Elmenekült.
Emlékszem, sokszor jártam jó nagyapámmal az ősi gimnázium hatalmas parkjában. Gesztenyét gyűjtöttünk, és gyönyörű faleveleket. Mindig meghallgattam közben, hogy majd én is abba a szép, magas épületbe fogok járni, és azok lesznek a legszebb éveim. Az elmondottakat később a másik nagyapám is jóváhagyta. Szememre peregtek a falevelek. A múlt dicsősége engem is feltüzelt. Olykor titkon bementünk az aulába megnézni a vitrinbe zárt, két lábon támadó, kitömött medvét. Karmok és fogak. Hatalmas volt, és félelmetes, csakúgy, mint az öreg építmény. És közben nagyapám egyfolytában ösztönzött, hogy menjünk ki, ideje indulni. Nem szabadna itt lennünk, egyébként sem. Odakint rúgtam az avart, amilyen magasra csak tudtam, nevetve, s próbáltam átölelni a legöregebb fákat. Évről évre egyre jobban közeledtek egymáshoz ujjaim. Intő jel volt, baljós, de én akkor még örültem neki, s büszkén mutattam jó nagyapámnak, mennyire kevés hiányzik már.
A pénteki napokat mindig a teljes kimerültség határán töltötte el. Testileg elfáradt, főként, mert hét közben módfelett keveset aludt, lelkileg és szellemileg pedig végletesen legyengült az unalmasan egyszerű emberekkel való érintkezéstől, a stresszel telt munkától. Hazafelé sétálva a kis mellékutcákban útja habár tovább tartott, de legalább nem a forgalmas helyeken kellett közlekednie. Ezen a délutánon ősmagányán gondolkozott, és arra jutott, hogy ő tulajdonképpen mindig is egyedül volt ezen a világon. Ettől kimondottan rossz kedve lett, a lépcsőházban a postaládáját sem ellenőrizte, habár szeme sarkából látta, hogy szinte telve van. Felért lakásához, magára zárta, és komótos, bensőséges fürdőt vett. Alaposan kimosta magából a hét piszkát.
1996 nyarának végén, őszének elején nagyon más volt még a világ. Kezdett a lélek őszbe hajlani, de még nem kopaszodtak le teljesen a fák, amelyek a szívben gyökereztek. Abból, amilyen szavak elértek hozzám, érezhető volt, hogy hamarosan ismét rám talál valami. Ami mély, valami, ami megindító, ami megihlet, és örökké elkísér majd. A szavak az éjszakában lebegtek, később a gimnáziumi lelátón bántón világosban és nagyon sötétben, fák és beton között, kívül és bent, nagyon bent. Ez valami más, valami különleges, egyedi. Egyszeri és megismételhetetlen.
Volt egyszer egy gyermek, aki életében először érzett szomorúságot. Élvezte a keserédes ízt. Aztán szomorú lett, aztán szomorúvá vált, végül szomorúvá vedlett. Aztán úgy is maradt. Hetekre, hónapokra, évekre. Élvezte a szomorút, mert a bánat ihlette. A kiutat a világból kereste, nem az érzésből. Ha valami menekülésként hatott, akár egyetlen pillanatként, imádta, és mindenét, ami volt, belesűrítette. Végül törvényszerűen szíven találta az ősz. Az örök ősz. Már az óvodában, a kis lócán ülve is ezt érezte, és végtelen idegenséget, idegenséget ettől a világtól. Később rátalált valami, kezébe került.
Korán reggel van, röpködnek a „b” és „k” betűs szavak az összes irányból, bármilyen szájból; különösen a nagy gonddal és igénnyel, sok pénzen rúzsozott ajkak közül kibuggyanó undor visszatetsző. Élettelen, komor és sötét, förtelmesen szennyes sáron táplált, otrombára hízott, rothadt szóvirágok nyálkás szirmaiba kap a gonosz szél, és csak rám tapasztja azokat végül, akárhogy próbálom kikerülni, nem hallani, nem látni létezésüket. Bőröm kezdi beszívni mérgüket, bódítva öl bennem, csábítva hat rám, akár egy végzetes drog.