Félek. Egyedül vagyok.
Gyengén.
Remegve, üresen.
Én vagyok a sötétség.
Ami elnyeli a fényt.
Megfojtja a reményt, és saját keserű könnyeit nyeli.
Magánnyal táplálkozik. A lelkét mérgezi.
A létezéssel.
Mersz-e vajon belém nézni?
S nekem új szavakat tanítani.
Mersz-e vajon hozzám érni?
Nem félve, hanem tisztán. Önzetlenül, gyógyítón.
Persze, hogy nem.
Én látom a félelmet. Belőlem nőtt ki.
Szörnyű gyümölcse a világra hull.
Ha megízleled, nem kell többé.
S mind itt marad.
Énnekem.
Budapest, 2013. június 6.