Csillogó gyémántok néznek most szemembe,
Tengernyi kín után még mindig szeretve.
Felkap az egekig, körbevisz a földön,
Megmutat mindent, majd Istenhez könyörgöm.
Titkos órák alatt sokáig hallgatunk,
Értünk mi mindent, csak vallani nem tudunk.
A külvilág olykor megszűnik létezni,
Olyan jó a belső neszekre figyelni.
Ha akarnék, beléphetnék az erdőbe.
Boldogság tündére, költözz a testembe!
De nem mehetek én, és ez annyira fáj,
Ha életre kelne, szétégne a világ.
Kisvárda, 2002. március 17. /vasárnap/ – 2002. március 18. /hétfő/