Katinak
Örömmel fogadtam, hogy ismét hallhattam felőled. Remélem, kellemesen telnek napjaid, ott, a messzi Balatonnál. Bár tudom, a hosszas egyedüllét megmérgez minden jót, de ennek ellenére kívánom Neked, hogy legyen minden napod felhőtlen, és tudj csak a jóra, szépre összpontosítani.
Köszönöm, hogy beavattál az utolsó részletbe is azzal a keserű, reménytelen szerelemmel kapcsolatban. Nem írnék erről részletesen, mert soraidból érződik, hogy milyen keserves, ha eszedbe jut. S nem is tudnék semmi újat mondani, csak amit korábban mondtam, és persze nem is akarom feszegetni a múltat. Nem áltatlak Téged, szerintem sosem fog elmúlni, de enyhülni mindenképpen, ahogy telik majd az idő.
Viszont, nagyon köszönöm az érdeklődésedet az első szerelmemmel kapcsolatban. Jól érzed, nem szívesen beszélek róla, de mivel mindig annyira őszinte voltál velem, nem tehetem meg, hogy ne meséljek, főként, hogy érzem azt az örökké pezsgő kíváncsiságodat.
Nos, ő volt Liliom. Én hívtam így, magamban. Azóta is. Hosszú ideig szerettük egymást, de ez a szerelem sohasem teljesült be. És képzeld, mi mindig csakis éjszaka találkoztunk. És a keze… igen, a keze… mindig jéghideg volt.
Nem tudnám megmondani, mikor ültünk először igazán közel egymáshoz, intim közelségben. Amire emlékszem, az az, hogy ha csak tehette, mindig ott volt mellettem. Tudod, ő nagyon ragaszkodott hozzám, ő felfigyelt rám. Észrevette azt bennem, amit mindenki elől rejtettem. És ez vonzotta őt, és ez okozott neki később annyi fájdalmat is. Igaz lelkű, tiszta szívű lány volt, aki vallásos nevelést kapott otthon, és abba a gimnáziumba is azért járt, hogy elmélyülhessen a hitéletben. Ez volt a családja óhaja. Az akkori barátaimmal éjszakai életet éltünk, amint leszállt az éj, találkoztunk, és együtt voltunk hajnalig, reggelig. Ő ide is utánam jött mindig, de nagyon korán távozott. Köszönés nélkül. Időben haza kellett érnie. Mi nyughatatlanok voltunk, nem maradtunk sokáig egy helyen, egyik bárból a másikba vetődtünk. Mentünk a jó zene, a jó társaság után, élveztük az esték mozgalmasságát.
Egy megfelelő pillanatban, amikor senki sem figyelt, köszönés nélkül távoztam, s felfokozott izgalommal szívemben rátértem a régi útra, a romok mellett. Utam kihalt, sötét utcák által rejtett helyre vezetett, ahonnan halványan szűrődött ki a fény, ahol ilyenkor már szinte sohasem volt vendég, és ami sosem zárt be.
A lányt felébresztette ajtónyitásom. Ilyenkor nagyon ritkán volt itt vendég. Kitöltötte italom, kicsit beszélgettünk, majd magára hagytam, s ő leborult vékony karjaira, és tovább aludt. Én az ablakhoz ültem, szembe a néma tévével, bennem lüktetve az ő arcával. Félpercenként elhúztam a függönyt, és a hosszú, macskaköves úton, amelyet a sötét nyelt el, vártam egy dús, göndör hajú, karcsú lány feltűnését. Ha italom elfogyott, újat kértem, a lány, aki újra és újra felébredt, néha velem lett volna. Én illedelmesen pihenésre intettem mindig, és a koromfekete éjszakába révedtem.
Biztosan tudtam mindig, eljön ő. S úgy is lett. Miután búcsúzott szüleitől, és lefeküdt alvást színlelve, megfelelő idő elteltével felöltözött és kiszökött a szobája ablakán. Jött hozzám. Csupasz kezeit rövid kabátjába dugta, reménytelenül hitt abban, hogy valaha is felmelegedhetnek. A legmélyebb szerelem legégetőbb, legédesebb forróságát éreztem mindig, ami két vállra fektetett, kis időre magatehetetlenné tett. Megdelejezve csodáltam őt, ahogy körvonalai kirajzolódtak az éjszakában, és kecsesen lépkedve közeledett azon a régi úton. Mikor végre hozzám ült, panaszkodva mutatta örökké jéghideg kezeit, gyorsan az enyémbe rejtve azokat, éjsötét szemeit a tekintetemben fürdetve. Hosszú és tartalmas órákat töltöttünk együtt, s folyton figyelmeztetnem kellett az indulásra, ha kezdett pirkadni. Sietősen hazakísértem, szobája ablaka alatt halkan beszélgettünk, ahol a búcsúzáskor mindketten arra gondoltunk, bárcsak együtt lehetnénk nappal is. Nyíltan, szerelemben.
Így találkoztunk mi éjszakáról éjszakára, örök titokban. Nem lehettünk egészen egymáséi, de mégis szükségünk volt arra, hogy lopott órákat töltsünk együtt bárhol, bárhogyan, az éjszaka bármelyik órájában, amíg csak lehetett. Aztán eljött, aminek el kellett, elvégeztük a gimnáziumot, mindketten elköltöztünk, és azóta nem láttam.
Sokáig nem tudtam feledni, de ahogy telt az idő, rendre egyre kevesebbet gondoltam rá, ám az élmények, amelyeket azokon az éjszakákon rejtett el bennem, ma is itt lüktetnek.
Sajnos, évente már csak kétszer-háromszor van lehetőségem ellátogatni abba az eldugott, csendes kisvárosba. Évek múltán is, amikor már életem teljesen megváltozott, titokban megejtettem mindig a zarándokutamat. Arrafelé különös illata van az éjszakának, ha leszáll, és kinyitod az ablakot, hívogat. Elindultam hát, és a kihalt, sivár utcákon, melyek csak kutyák ugatásától visszhangos, újra bejártam a régi helyszíneket. Elidőztem kicsit a régi helyeken, ahol emléket hagyott nekem, s amelyeket a zord idő rohanása hiába próbál, nem tud elfelejttetni. Újra láttam őt, félve mosolygó, holtsápadt arcát, ébenfekete, göndör haját. Hallottam vékony, fátyolos hangját, és újra éreztem a hideget, ami az ujjaimtól indult, és meg sem állt, egyenesen a szívemig. A korhadt, kopott pad a piros postaláda mellett, a várrom, a fénytelen, csendes utcák, a macskaköves út, az örökké nyitva tartó hely, ahol oly gyakran találkoztunk, a fénytelen, sötét utcasarok, ahol mindig búcsúztunk, mind-mind máig éber tanúi magányos estéinknek. És persze a háza, ahol csak néhányszor látogattam meg. Végül mindig elmentem oda, a szemközti oldalon álltam meg, ahol még lámpa sem volt, sötétségbe burkolózva biztosan nem láthatott meg soha senki. Volt úgy, hogy halvány fény szűrődött ki szobája ablakán, elképzeltem, talán éppen ő is most látogatott haza, szülővárosába. Hosszú percek után odamentem, megérintettem otthona falát, az óriási, vaskos, fekete fakaput. Aztán elindultam hazafelé, át azon a bizonyos utcasarkon, s a révülettől bénítva szinte át kellett cibálnom a lelkemet a múltból a jelenbe.
Tavaly volt az első alkalom, hogy nem mentem el erre az éjszakai sétára. Nem mintha a jelenem jobb volna, vagy pótolhatna bármit is. Egyszerűen jobb ez így.
Néha arra gondolok, hogy valami nagyon hiányzik belőlem. Vagy valami pluszban van, aminek nem kellene itt lennie. Sovány lelkemet minden facsarta, ami csak tudta, amikor hazafelé indultam zarándokútjaimról. Ha az ember úgy él, mint én, akkor minél tovább volt távol, annál lassabban lépked hazafelé. És annál jobban várja a megváltó éjszakát!
Vigyázz magadra, élvezd ki rendesen az utolsó napokat, és csak gyönyörű gondolataid legyenek! Aztán egyenesen haza gyere, találkozunk. Még mesélek.
Debrecen, 2010. augusztus 5.