Volt egyszer egy gyermek, aki életében először érzett szomorúságot. Élvezte a keserédes ízt. Aztán szomorú lett, aztán szomorúvá vált, végül szomorúvá vedlett. Aztán úgy is maradt. Hetekre, hónapokra, évekre. Élvezte a szomorút, mert a bánat ihlette. A kiutat a világból kereste, nem az érzésből. Ha valami menekülésként hatott, akár egyetlen pillanatként, imádta, és mindenét, ami volt, belesűrítette. Végül törvényszerűen szíven találta az ősz. Az örök ősz. Már az óvodában, a kis lócán ülve is ezt érezte, és végtelen idegenséget, idegenséget ettől a világtól. Később rátalált valami, kezébe került.
Az érzet, hogy az első pillanattól kezdve ismerős valaki, hogy nem kell őt megszokni, hogy magadénak tudod mindenét, hogy bátran adhatsz belülről mindent, az öreg lelkek kiváltsága. Éppen csipkét ver a gyertyafény a plafonra, ahogy pihen két test egymás mellett benső békében, ahogy az út messzi zaja simogatja az álmos éjszakát, ahogy pici szobádban megtalálok mindent, amire szükségem van az életben, ahogy csókod gyógyír az összes sebemre, és úgy mondanám neked, hogy szeretlek. De még várok. Várok, annak ellenére, hogy még oly keveset szerettem.
Egyre többször lehet olvasni, hallani egyes emberektől, hogy ők bizony nem a másik felüket keresik, mert megtanulták, hogy egyedül is teljes egészet alkotnak, ehelyett a megfelelő társra vágynak.
A nap vidáman melegíti a délutánt, az egyik budapesti nyüzsgő téren egy jókedvű lány és egy visszafogott fiú sétál keresztül. Kéz a kézben, szívük az egekig ér. Körülöttük örvénylik az embertömeg, a többség nem lát senkit. Ők látnak, de csak egymást. A lány szüntelenül mosolyog, a fiú a benső világában kóborol éppen, a némán felé áradó szeretettel díszíti fel lelkét; gyógyítja.
„Búzahajú tündérlánya az éjszakának…”
– Emlékszel még? Pesten, egyik éjszaka fehér krétával írtad nekem tele, végig a járdát, hogy másnap megtaláljalak. A buszsofőr, az utasok, a járókelők mind rád mosolyogtak, amikor megláttak, és olvasták szerelmes üzeneteidet. S Te széles mosollyal válaszoltál nekik, miközben írtál, másik kezeddel a folyton lelógó, hosszú, színes sáladat dobtad a hátadra.
Homlokára hidegvizes kendőt szorított, úgy kóválygott ki, a társalgó felé. A teljes cselédség kimenőt kapott mára, szabadon lejthetett végig hálóruhában, smink és frizura nélkül. Még az arisztokrata arckifejezést sem kellett magára öltenie, amire nem is tudja, mikor volt utoljára példa. A csodálatos premier utáni ünnepély zajai zúgtak még fülében. Lehuppant egy kényelmes bársonyszékbe, s hosszasan pihent az egyik pálma lehajló levelei alatt. Amikor kissé összeszedte magát, egyik kezével vakon tapogatózni kezdett a dohányzóasztalon. Megannyi apró tárgyat levert, mire kezébe akadt a friss újság, amit a főkomornyik készített oda. A Pesti Műsor 1928. évi első száma volt, amelynek interjút adott a premier után. Ellenőrizni akarta a szavait, jobban mondva a riporter ígéretét.