Néha itt van velem újra,
Szemeit most is kisírja,
Oly bizonytalan holnapja,
Még mindig a Feketét akarja.
Meggyújtja a régi tüzet,
Fölé nyújt két hideg kezet.
Olykor úgy várom a telet,
Az idő múlik, és ő nem felejt.
Ő most istené, sátáné,
Vagy egy pusztító járványé?
Ó, ha nem is látok belé,
Lelkem csak az övé, mindörökké.
Kisvárda, 2002. május 28. /kedd/