Volt egyszer egy gyermek, aki életében először érzett szomorúságot. Élvezte a keserédes ízt. Aztán szomorú lett, aztán szomorúvá vált, végül szomorúvá vedlett. Aztán úgy is maradt. Hetekre, hónapokra, évekre. Élvezte a szomorút, mert a bánat ihlette. A kiutat a világból kereste, nem az érzésből. Ha valami menekülésként hatott, akár egyetlen pillanatként, imádta, és mindenét, ami volt, belesűrítette. Végül törvényszerűen szíven találta az ősz. Az örök ősz. Már az óvodában, a kis lócán ülve is ezt érezte, és végtelen idegenséget, idegenséget ettől a világtól. Később rátalált valami, kezébe került.
Itt zárul le minden év, bárhol is lakom éppen. Eljövök ide mindaddig, amíg még van kiért eljönnöm. Csend, nyugalom és tiszta levegő. Van, ami változik, de összességében itt az állandóság az úr. Néha úgy érzem, csak nekem szép. Nekem mindig is az marad, hiszen emlékeket hagytam mindenütt. Az idő malmai által porrá zúzott percek nem térhetnek vissza már, de a hallgatag utcákon rendre láthatóvá válik a múlt összes édes részlete. Minden átszökken a jelenbe egyetlen pillanat erejéig.
Már egymáshoz bújnak az üres üvegek,
Egyedül vagyok, részeg imát rebegek.
Alszik a város, halovány fény idebent,
A kocsmáros lány leborulva szendereg.