Homlokára hidegvizes kendőt szorított, úgy kóválygott ki, a társalgó felé. A teljes cselédség kimenőt kapott mára, szabadon lejthetett végig hálóruhában, smink és frizura nélkül. Még az arisztokrata arckifejezést sem kellett magára öltenie, amire nem is tudja, mikor volt utoljára példa. A csodálatos premier utáni ünnepély zajai zúgtak még fülében. Lehuppant egy kényelmes bársonyszékbe, s hosszasan pihent az egyik pálma lehajló levelei alatt. Amikor kissé összeszedte magát, egyik kezével vakon tapogatózni kezdett a dohányzóasztalon. Megannyi apró tárgyat levert, mire kezébe akadt a friss újság, amit a főkomornyik készített oda. A Pesti Műsor 1928. évi első száma volt, amelynek interjút adott a premier után. Ellenőrizni akarta a szavait, jobban mondva a riporter ígéretét.
Negyedóra múltával nyugtázta, hogy a kedves fiatalember nem hazudott. Semmi kompromittálót nem írt, csak azt, amire megkérte, sőt, burkoltan utasította. Kivételes riport volt, az ünnepelt színésznő eddigi életének története. A színésznő és a halál. Ez volt a főcím, amely alatt elolvashatta a nagyérdemű, hogy miként szökött el a szegény falusi kislány a Tisza mellől Budapestre szadista apjuk elől, s miként ért el karriert. Miként vált az ország ünnepelt dívájává, aki minden jelentős színház deszkáin kitörő sikert arat. Ezrek várják az első hangosfilmet, amelyben őt látnák legszívesebben, mint főszereplő. Aki most van pályája csúcsán, lévén ő játssza a jelenést minden idők legsikeresebb színpadi darabjában. Abban a darabban, aminek kéziratát négy éve fedezték fel Ambrose Bierce hagyatékában, amit eltűnése előtt nem sokkal, 1912 körül írhatott. A cikk végére jött a szokásos dicsőítés, amit nemcsak hogy megszokott az évek során, de el is várt. A színésznő és a halál…. Aki a visszatértet játszva minden este tucatszor próbál újra meghalni, visszakerülni a túlsó partra, de nem sikerül, folyton itt ragad. Feladatát, be nem végzett dolgait nem leli, így melankolikusan kóborol el minden szürkületkor a temetőig, ahol jéghideg síremlékeken gubbasztva az elmúlásra vár, ami mindig elkerüli őt. A cikk írója az egekig magasztalta személyét és játékát, a borzongást, mint újdonságot ajánlva mindenkinek, aki a nézőtérről akarja élvezni e páratlan Gerő Délia előadást.
Eldobta kezéből az újságot, és a kor divatjával szembeszegülő derékig érő mélyfekete haját kezdte simogatni. Ő maga semmit sem tudott Bierce-ről, de azon kezdett töprengeni, hogy írhatott olyan történetet, ami oly hasonlatos az ő sorsához. Vajon hány és hány szem szánthatott végig e sorokon, anélkül, hogy tudnák az igazságot őróla?
1938 tele volt. Zordabb, mint valaha. Nem volt immár semmije. Sikerei szertefoszlottak. Megrészegedve szórta vagyonát, mágnásokat megszégyenítő tétekkel játszott a kártyaszobákban. A reggelig tartó mulatozások, a mértéktelen alkoholfogyasztás mély barázdákat vésett arcára. Halovány mása lett önmagának, remegő kezével a próbák szüneteiben eldugott flaskák után kutatott. Egyre több színházból tiltották ki csúfos bukásai miatt, vászonra kerülni esélye sem volt. Később egy nyirkos, budai padlásszobában húzta meg magát. A háziúr cafkája volt, aki füstös hajnalokon, féktelen tivornyákon énekelt és táncolt szakadt alakoknak és katonatiszteknek. Az idő vasfoga alaposan elbánt vele, hazaérve, a félhomályban korgó gyomrát erős pálinkával áztatta. Féleszméletében mindig régi sikereiről álmodott, mindig arról, mikor ünnepelték. Ahogy hatalmas, modern, meseautóján hazagurul, hogy meglátogassa szülőfaluját, a poros, lenézett, Tisza menti falut. Már a határában rongyokba öltözött gyerekek, és munkájukat félbeszakított emberek veszik körbe a kocsiját, levett kalappal integetnek neki. Látja apja szemeit, a felsőbb szörny alázatos szolgává vedlését, aki alamizsnáért könyörög, de ő cserébe gúnyosan arcon köpi, és sarkon fordul. Este cigányokat bérel, akik az amúgy is szegény ember maradék javát elvéve, házát porig égetve félig agyonverik, de vigyáznak, hogy a nincstelen életben maradjon, nyomorékon, nyomorultan. Egy ilyen bódulat után az ébredés keserű számára. Ebben a helyzetben csak arra gondolhat, hogy talán a sors igazságszolgáltatása ez, ami rá mérettetett.
Egy különösen hideg éjszakán sietett hazafelé, amint egy józan pillanatában rájött, hogy eltévedt. Igyekezett kijutni a veszélyes pesti sikátorokból, de útját állták. Olyan fiatalok, akiké most a világ, gazdagok, apjuknak politikai hatalma van, nem dolgoznak, és mégis mindent megtehetnek. Már majdnem mind a négyen bevégezték a megalázott egykori nagysággal, amikor revolver dörrent. Mindenüket hátrahagyva menekültek a semmirekellők. Az átfagyott, zokogó nő félrepillantott a sikátor vége felé, ahol a hó és könnyfátyolon át régimódi cilindert és hosszú kabátot viselő alakra lett figyelmes.
A férfi ráterítette a kabátját sürgetve a detektívek által, és az automobiljához kísérte. Ott Délia ösztönösen elnyúlt a hátsó ülésen, és álomba akart merülni, hogy vége legyen ennek a napnak, de nem sikerült. Sárga fények, és a pesti éjszaka neonjai különös hangulatot szültek, az utcai zajok régmúlt fogadásokat ébresztettek, zenekarral, óriási festményekkel, rangos emberekkel. Minden jó itallal, finom dohánnyal, pazar lakomával. Bouillon, balatoni süllő, rántott csirke, párolt őzgerinc, kelvirág, körített liptai, gyümölcs, fagylalt, török kávé…
Egy budai, romos utcában álltak meg. Felismerte a környéket, itt lakott, azt hitte, hazahozták. De a férfi magához vitte, a saját lakásába. Karjában volt, amikor a lépcsőn leesett fejéről a cilinder, ráncos arca és megritkult haja ellenére is felismerte a fiatalembert, aki egykor cikket írt történetéről, s a sorok közt kiolvasta az őszinte hódolatot, ami oly jól esett szívének akkoriban. Fel volt készülve a legrosszabbra. Mindig azok szerették a legjobban megalázni és kihasználni, akiknek egykor elérhetetlen volt. De most nem ez történt. Érezhette volna már az érintésből. Egy jómódú nagypolgár lakásában volt. Egy olyan helyen, amely emberi lényeknek volt való, amit már oly régen nem látott. A férfiú minden ízében úriembernek bizonyult, olyan tisztelettel illette őt, amit már el is felejtett. Elbúcsúzott tőle éjszakára, és magára hagyta. Meleg fürdőt vett, amitől a mennyekben érezte magát, közben gyümölcsöt evett, majd cigarettázott. Puha ágyban aludt el a nyirkos padló helyett. Amikor felkelt, szinte visszanyerte önmagát. Szinte, mert az alkohol utáni legyőzhetetlen vágya kihajtotta szobájából. A folyosóról kifordulva, a nappaliba érve a fiatalúr kifogástalan megjelenése fogadta, aki illedelmesen visszautasította szobájába, nehogy a cselédek így lássák. Pár perc múlva fiatal szolgálólány kopogott a szobáján és lépett be lehajtott fejjel, méltóságos asszonyomnak szólítva. Öltöztette, csinosította, ez volt a dolga. Mikor Délia a tükörbe nézett, nem hitt a szemének. A szavak nélküli csend nyomasztó volt a cselédlánynak, hogy vajon szidást vagy dicséretet kap-e. Ő a csodálattól maradt szótlan. Fiatal, harmatos szépsége nem tért vissza ugyan, de minden ízében úrinőnek látta magát. A szerény szolgálólány előítéletek nélkül tüntette el összes hibáját, és ettől újra királynőnek érezte magát. Szavak nélkül rontott ki szobájából, hogy köszönetet mondjon a jótevőjének, aki mindezt lehetővé tette számára.
A férfi, akinek neve Thúry Balázs volt, imádta, hogy újra láthatta a lelkes hölgyet, akit egykor szeretett. Imádta mindenestől. Így alakult, hogy Délia nem volt hajlandó többé kimozdulni a lakásából. Esténként, mivel mindennél jobban hiányzott neki a színpad, csak neki játszott és a cselédségnek. A nappaliban elhúzták a bútorokat. A sarokba tolták a zongorát, amin a főkomornyik minden éjszaka kezdetén kimérten, majd egyre szenvedélyesebben játszott. Délia pedig táncolt, énekelt, forgott, a publikum pedig rivallt, minden este, hónapokon át, a szomszédok rosszallása ellenére. Érezte, itt minden őérte van, soha többé nem akart kiszakadni ebből. Nappalait bódulatban töltötte, szintúgy, mint régen, hiszen Balázs minden áldott nap bejárt a szerkesztőségbe. A cselédség bérét megemelte, akik egy régmúlt idők ünnepelt színésznőjét szolgálhatták, olykor történeteit, pletykáit hallgathatták. Ez volt az életük értelme.
Ebben a lakásban újra az lehetett, amire mindig is vágyott, mindenki a lábai előtt hevert. Áldotta a sorsot, hogy ez életében másodszor is megtörténhet vele. Újságokat nem vett a kezébe, óvatosan étkezett, és lassan visszanyerte régi formáját. Gazdag szobák tapintatos magányában ismerte meg a fiút. Órákon át tartó beszélgetésekben nyílott meg neki. Egy rangos, társasági ember, aki belül mindenhol egyedüllétet érez, még zsúfolt termekben is. Aki mindig csak egyre gondol, egy régmúlt szerelemre, egy színésznőre. Déliának eszébe jutott mocskos múltja, és arra gondolt, hogyan lehetséges, hogy ő már szinte mindenkinek odaadta magát, csak pont ennek a fiúnak nem. Beszélgetésük során soha nem ültek közel, sőt, a lehető legtávolabb voltak egymástól a nappaliban. Hosszú hetek mindent feladó lelki kitárulkozása után a jótevő is megismerhette istennőjének legféltettebb belső vágyait és kényszereit. Később, minden előadás után, amikor a cselédek elmentek, egyre közelebb ültek egymáshoz. Néhány hónap múlva a két vaskos szék már olyan közel került egymáshoz, hogy könnyedén érinthették volna a másik kezét. A félhomályban ki nem mondott titkok cseréltek gazdát, olyan mondatokat váltottak, amelyeket kevesen e földön. 1944. egy hűvös éjszakáján a világi örömöktől elzárt nő egyik estén megragadta a férfiú kezét, és hálószobájába vonszolta. Érezni akarta a hús fizikai közelségét, és érezte is. Levedlették az úriember és az úrinő ruháját, maszkját. Három napig nem keltek ki az ágyból. Akkor is azért, mert Balázsnak jóakarói érkeztek. Befolyásos emberek, akik a holnap reggelt emlegették, szűrődő hangjuk, a sajnálom szó nyílvessző volt a szívbe. Tovább már ő sem tud kibújni a faji törvények és azok minden következménye alól. Lett volna lehetősége külföldre szökni, amire Délia térden állva, zokogva kérte is, de nem volt rá hajlandó. Imádta ezt az országot, történelmét, hagyományait, itt akart meghalni.
Együtt akartak elmúlni, senki mással, ezért ördögi tervet eszeltek ki. Egy utolsó fellépést, egy óriási sikert, magával ragadót. A hajnalban az ajtókat betörő detektívek és katonák mindenkit holtan találtak. Az újságok beszámoltak egy különös esetről, ahol halott volt a háziúr, a személyzet, és ahol találtak még valakit. Egy ismeretlen asszonyt, kinek személyazonosságára sohasem derült fény.
Debrecen, 2010.