Heti rutin, útban a tárgyaló felé mindig adok neki egy megfelelőbb nevet. Olyat, amit soha nem írnék le. Magamban forralom.
Angol-magyar keverék nyelven próbálom megértetni az igazgatóval, hogy az úgy egyáltalán nincs jól, hogy három ember munkáját végezzük egyetlen, csekély fizetésért cserébe. Ő ugyanezen a nyelven, persze a konkrét választ jó nagy ívben kikerülve ügyeskedik azon, hogy megértesse velem, ez így tökéletesen rendben van. Sőt, a vállalat szempontjából ráfizetés vagyok én is, ki sem vagyok teljes mértékben használva, nézzem csak meg a rabszolgamutatómat, világosan látszik százalékban számolva, ott van a kivetítőn. Ó, tényleg, ott vagyok. Az a szám lennék. Ami piros. Fájdalomtól, talán szégyentől, nem is tudom…
Manapság, a hajhász, rohanó, anyagi értékeket előnyben részesítő világban az álmodozókat megvetik, gyengének tartják. Pedig, nem is oly rég, még ők voltak az összejövetelek legkellemesebb vendégei, a társasági élet kihagyhatatlan társalkodó partnerei. Ugyanis, közülük kerültek ki a kor véleményformálói, festői, írói és költői, az úri kisasszonyok legfelkavaróbb szerelmei.
Számomra az éjszaka mindig egyet jelentett a szabadsággal. Már gyermekkoromban az éj színét hordtam, és együtt utaztam a csillagokkal. Ez az a napszak, amikor igazán felébrednek az érzékszerveim, az ösztöneim. Letisztulnak bennem azok a dolgok, amelyek napközben gátolnak. Ilyenkor vagyok a legkreatívabb, ilyenkor élek igazán.
Homlokára hidegvizes kendőt szorított, úgy kóválygott ki, a társalgó felé. A teljes cselédség kimenőt kapott mára, szabadon lejthetett végig hálóruhában, smink és frizura nélkül. Még az arisztokrata arckifejezést sem kellett magára öltenie, amire nem is tudja, mikor volt utoljára példa. A csodálatos premier utáni ünnepély zajai zúgtak még fülében. Lehuppant egy kényelmes bársonyszékbe, s hosszasan pihent az egyik pálma lehajló levelei alatt. Amikor kissé összeszedte magát, egyik kezével vakon tapogatózni kezdett a dohányzóasztalon. Megannyi apró tárgyat levert, mire kezébe akadt a friss újság, amit a főkomornyik készített oda. A Pesti Műsor 1928. évi első száma volt, amelynek interjút adott a premier után. Ellenőrizni akarta a szavait, jobban mondva a riporter ígéretét.
Nem szóltatok hozzá,
Nem is kérdeztétek,
Furcsának véltétek,
Eltűnt.
Már egy hete ömlött az eső szakadatlan. A szürke nagyváros kisemberei esőköpenyekbe burkolóztak, a sárga taxik vizet fröcsköltek a káromkodó járókelőkre. Az ég szürkévé változott, a leghidegebb fuvallatok találták meg a réseket, melyeken behatolhattak a házakba, hanyagul gombolt öltözékek alá. A madarak elrejtőztek a nap mögé, az meg a felhők mögé. Olyan elérhetetlen volt, mint aki most egy kihűlt sikátorban botorkált hazafelé. Hazafelé? Igazából, amerre vitte a lába. Az életösztön kihunyt belül, már csakis szerelme utáni vágya tartotta benne a pislákoló lelket. Két ellentétes érzés vívta véres harcát életre-halálra. Széles karimájú bőrkalapját nehéz esőcseppek verdesték, földig érő, fekete kabátja átázott. Szemmozgás nélkül, üvegesen meredt a szürke, vizes betonra, ahogy haladt előre. Hosszú éjszakákon keresztül nem bírta leemelni tekintetét a holdról, ma azonban igyekezett nem felnézni. Feltépett, gennyedző sebei elviselhetetlenül sajogtak, belsője jajveszékelt a fájdalomtól. Tudta, érezte, hogy itt a vég, az utolsó éjszaka. Csak még egyszer, utoljára látni akarta őt. Ezért vonszolta tovább lelki sorscsapásoktól legyengült testét otthonuk felé.