Vannak, akik szüntelen azt mondják,
Az élet egy vicc, gyere hát, igyál.
Vannak, akik már nem is nevetnek,
Apátiában, magányban élnek.
Éjjelente mindig jön a zene,
A magány hű, esti kísérője.
Telihold süt be az ablakomon,
Szeretett éjszakám kérem, adjon.
Fekete levegője élelem,
Az életem ilyenkor élhetem.
Esti zajok, néptelen illatok,
Újjászületett ismerős parkok.
A lombok által védett, korhadt pad,
Ide búvok, lelkemet békén hagyd.
Késő emlék, mámoros bódulat,
És nem jön senki, aki elaltat.
Bár közöm nem volt soha hozzátok,
Láttam halmazon kívül világot.
Azért az mégiscsak rémes rémtett,
Hogy mindig volt, aki megszeretett.
Hajnali fény, ébredő madarak,
Mást hívogatnak, engem zavarnak.
Szaporázva lépteim, azt látom,
Tűnik holdam, haldoklik barátom.
Megperzselt szívem túléli a fényt,
Csak sebezni tudott, gyenge volt még.
Egyszer az éjszakában maradok.
Nem jövök? Hagytam, hogy elragadjon.
Debrecen, 2010. március 29.
Kapcsolódó:
– Éjféli árnyék
– Fájdalmam képei
– A figyelő szem könnyei
– A létezés elviselhetetlen színei