A nap vidáman melegíti a délutánt, az egyik budapesti nyüzsgő téren egy jókedvű lány és egy visszafogott fiú sétál keresztül. Kéz a kézben, szívük az egekig ér. Körülöttük örvénylik az embertömeg, a többség nem lát senkit. Ők látnak, de csak egymást. A lány szüntelenül mosolyog, a fiú a benső világában kóborol éppen, a némán felé áradó szeretettel díszíti fel lelkét; gyógyítja.
Az áradatból kiválik egy srác, a körkörös kavargást kívánja kettészelni, lerövidíteni útját, egyenesen a jókedvű lány és a visszafogott fiú felé tart. Flegma, de magabiztos mozgásán látszik, megszokta, hogy mindent megkap, nincsenek számára törvények. Ő is lát, de csak saját magát. Mindenki kitért eddig előle, most éppen a pár között akar átvágni. A fiú kiszakad a benső világból, újra a külvilágra koncentrál, s karnyújtásnyira megáll a lánnyal a srác előtt. Kissé elbizonytalanodva, de már dühösen lépked feléjük, a lány, aki mindig is itt élt, veszélyt érezvén, megpróbálja kiszabadítani kezét, hogy elengedje a srácot. A fiú, aki máshol élt eddig, és aki nem is oly rég fog olyan kezet, mint amilyet mindig is akart, szelíd erővel szorítja meg a lányt, tudatva vele, hogy nem engedi el. Soha. Mélyen a srác szemébe néz, aki éppen megtorpant előttük. A lány kérdőn néz a fiúra, a fiú pedig erővel a srácra. A váratlan ellenállás nem megszokott számára, szólni nem mer, de idegesen felfordítja két tenyerét, karját rándítva. A fiú csendben áll előtte, markolja a lány kezét, és mereven a szemébe néz. A srác tekintete ekkor lesüllyed, és nagyon lassan kikerüli őket. A fiú lesi őt a szeme sarkából, amíg el nem tűnik.
Aztán szépen elindulnak újra, nemesen lépkednek előre. A lány szép arcán újra mosoly gyúl, de már nem gondtalanul jókedvű, hanem hálásan nyugodt, otthon van, biztonságban. Szeretik. Nem hagyják és vigyáznak rá.
A közelben a sárga villamos álmosan várakozik. Egy idős hölgy ül középtájon, az ablaknál. Nem látható tisztán, hogy mi, de nagy bánat érte. Üresen, szeme nem rebben, a padlót nézi. Lágyan az arcához nyúlok, az ujjbegyeimmel érintem állát, s leheletfinom mozdulattal az ablak felé fordítom fejét. A másik kezemmel a lány tekintetét terelem puhán a hölgy irányába. Szemeik találkoznak, a lány elmerül a hölgy fájdalmában, mosolya kezd halványulni, de nem hagyja, hogy elhaljon. Ad belőle. Habár nincs viszonzás, de ad, egyre csak ad belőle a kedves ismeretlennek.
A fiú most tette helyére magában az imént történteket. Úgy fogja a lányt, mintha ő is a teste része volna. Majd a szájához emeli a lány hófehér, selymes kezét, és óvatos csókot lehel rá.
Az idős hölgy elengedi a lány tekintetét, most veszi észre a fiút, hogy mit tett. Ő is lát, a fiú arcát. Ráncain könnycseppek bukdácsolnak, s a kezemre folynak. Szomorú arca kivirul, hófehér fogait láttatni engedi boldog mosolya.
A lány szíve hevesebben ver, tekintetét nem tudja levenni a hölgyről, s a fiú kezét rángatja, hogy ő is lássa, mit tett, mit tettek. Hogy mire képesek ketten, együtt. A villamos zörögve, akadozva elindul, elviszi a pillanatot örökre, az időn túlra.
A gomolygó tömeg közepén áll a jókedvű lány és a visszafogott fiú. Mindketten könnyekkel küszködnek, kéz a kézben. Felfelé néznek éppen, a tiszta, kék égre. Egyenesen irányomba, mintha látnának. Nem tudom magukra hagyni őket, felettük lebegek. Egy helyben.
Budapest, 2015. május 10.