„Látom benned az összes acsargó hibát,
Álnok, csalfa szemedben meg a gerendát.
Ne gyere azzal, hogy túl akarod élni,
Jobb lesz neked az, ha már nem kell szenvedni.”
A rossz emberek között, és a rossz helyen,
Felnőttem lassan a kopár Komor Hegyen.
Egyetlen látnivaló a szakadék volt,
Ledobáltam mindenkit, aki csúnyán szólt.
Én is zuhantam párszor, de nem haltam meg,
Ó, engem valaki folyton visszaemelt.
Meggyújtotta elmém tudással, majd eltűnt,
Törékeny álmaimra a rablánc került.
Miattatok voltam ott, nem magam miatt,
Bár néha élveztétek társaságomat,
Az est végén egyvalakit vinnem kellett,
Etetni vele a tátongó mélységet.
Volt, kit kedveltem, de nejlonba csavartam,
Csak vonszoltam végig a nyirkos avarban.
Lábbal tiporva, zuhant az éjszakában,
Fülemben cseng reményvesztett sikoltása.
Utána néztem, éreztem a hideget,
Az arcomba süvöltő, kacagó szelet.
Mellé estem, de a következő képen,
Ugyanúgy a szirten állok, feketében.
Akkor és ott is megpróbáltam ostobán,
Elhittem, hogy különleges az a szép lány.
Hogy ő majd a halálba repíti lelkem,
Csalódtam benne, úgy már nem is szeretem.
Visszafelé az út nem volt olyan hosszú,
Következő este; senki nem szomorú.
Ülök a csendben, és mindent megfigyelek,
Mára egy újabb áldozatot keresek.
Egy igaz barátot, egy újabb szerelmet,
Csak ne fogja ki vitorlámból a szelet.
Mosolygok, mert mindig van, ki nekem bedől,
Ilyenkor elfeledkezek Megmentőmről.
Háromszáz év múlva is egyedül vagyok,
Tegnap volt a legutolsó gyilkosságom.
Percről percre megy ki az erő belőlem,
A halálomat lelem a Komor Hegyen.
Lábánál egy békés, szelíd kommunában
Élnek áldozataim, szent megváltásban.
Örök istenükké a Megmentőt tették,
Aki egyet feláldozott az összesért.
Nekik még meg is mutatja ő önmagát,
Ott él köztük, árad belőle a jóság.
Béke, nyugalom és szeretet örökké,
De ne gyertek fel a hegyre soha többé!
Kisvárda, 2007. október 23. /kedd/