Felkelő napja a sötét kriptámnak,
Emlékedet nem adom a világnak.
Magamba zárok mindent, ami történt,
Egyetlen óra minden másodpercét.
Ne félj, éntőlem nem tudja meg senki,
Milyen is volt éjfél körül rád várni.
Minden pillanatban lesni a fákat,
Lássam végre azt a gyönyörű árnyat.
Elmebeteg keringő sírok mélyén,
Ugyanaz a válasz, újra kérdeztél.
Néha közelinek hatott ott minden,
Volt, hogy néztelek idegen testekben.
A sivatagban egymás könnyét ittuk,
Így történt, hogy egyre jobban szomjaztunk.
Akkor gyűlöltem meg én mindent bennem,
Vágytam, hogy lélegezzen halott testem.
Alig vonszolom már előre magam,
Elhalt a reményem, és minden szavam.
A perzselő homok szinte elnyelt már,
Most nézem, hogy végleg magamra hagytál.
Kisvárda, 2003. december 15. /hétfő/