Heti rutin, útban a tárgyaló felé mindig adok neki egy megfelelőbb nevet. Olyat, amit soha nem írnék le. Magamban forralom.
Angol-magyar keverék nyelven próbálom megértetni az igazgatóval, hogy az úgy egyáltalán nincs jól, hogy három ember munkáját végezzük egyetlen, csekély fizetésért cserébe. Ő ugyanezen a nyelven, persze a konkrét választ jó nagy ívben kikerülve ügyeskedik azon, hogy megértesse velem, ez így tökéletesen rendben van. Sőt, a vállalat szempontjából ráfizetés vagyok én is, ki sem vagyok teljes mértékben használva, nézzem csak meg a rabszolgamutatómat, világosan látszik százalékban számolva, ott van a kivetítőn. Ó, tényleg, ott vagyok. Az a szám lennék. Ami piros. Fájdalomtól, talán szégyentől, nem is tudom…
Nagy, hideg, távoli, üres messzeség, szigorúan érzelemmentesen. Az ember kívül marad. Viaszarcok bólogatnak körülöttem, lejtmenetben álmosollyal, egyfelé nézve, egyszerre mozdulva, helyeselve istenük minden mondatát. Lüktet a seb lelkemen, ami röpképtelen…
Úgy érzem magam, mint 1999.09.09-én, 09:09:09-kor, amikor szintén ki akartam szakadni onnan, ahol éppen voltam, és az órámat nézve arra gondoltam, vajon hányan látják ezt most a világon, vajon hányan láthatják éppen úgy érezve, mint én.
Az ovális asztal borítva iratokkal, telefonokkal, a mi kis bábszínházunk kellékeivel. Újra rám talált egy pillanat, ami kiragadott onnan, ahol nem szívesen voltam.
A felnyitott hordozható számítógépek erdejében megbújva, elhagyatva hevert csendben, titokban egy papírdarab. Ötletem sem volt, hogy kerülhetett oda. Talán a takarítónő hagyta itt, aki a legnemesebb szívű mindannyiunk közül, akik itt dolgozunk. Talán éppen nekem hagyta itt, tudta, hogy nem kerüli majd el a figyelmemet. Lefordítottam azt a mondatot, ez volt az üzenet: ha pontosan tudod, merre tartasz, akkor senki sem állíthat meg.
Az hiszem, túl sokáig voltam egy helyben.
Budapest, 2015. május 4.