Andinak
Néhányszor elolvastam a soraidat, s gondolataid megragadtak bennem, miután egyre csak teltek a percek. Úgy is mondhatnám, tovább írtam, új képeket láttam a történeteidbe, egyszóval inspiráltak.
Szerintem kevesen értenek Téged, úgy igazán. De így van ez jól, minden bizonnyal. Úgy vélem, az az oka, hogy nem akarsz az életben hasonulni, nem engeded, hogy kevesebbé váljon, ami szép benned.
Ami miatt tulajdonképpen írok, az a kő. Nem kerested, találtad. Egyszerű volt, ráadásul koszos, mindenki otthagyta emiatt, Te nem. Nem tudtad, mihez kezdj vele, de tiszta helyre, a zsebedbe tetted, nem törődtél a mocsokkal. Örültél neki. Csak a Tiéd volt, és egy csöppet sem vágytál rá, hogy másoknak mutogasd. Finom kézzel simogatni próbáltad, de valami miatt nem akart tisztulni. Ki tudja, mi lehetett az oka? Pedig Te nem csak az ujjbegyeiddel akartad érinteni, terveid voltak vele. A tenyeredbe kívántad, ott akartad melengetni. A kő természetéből eredendően nem akart lágyulni, bár vélhetően szerette, hogy hozzád tartozik. És vélhetően, nem is akart önmaga ellen küzdeni, kényelmes volt neki az állapot, hogy őrzöd. Aztán elengedted, de nagyon szépen. Kacsáztál vele, megmutattad neki, hogy lehet ő fenséges is, ha akar. Amikor a víz fenekén lapult, bizonyára elgondolkodott azon, mit veszített, s azon is, mit nyert. A víznek sejthetően megengedte, hogy megtisztítsa. Feltételezhetően örömmel gondol a bölcsességedre. És vágyja, hogy valaki majd felmelegítse. Mert már lehetséges. Vajon miért némák a kövek?
Bárkinek lehetnek szépséges kincsei a belső világában, ha nem rest felkutatni azokat. Azt hiszem, az ritka, ha egy ilyen érték nem csak szép önmagában, hanem lelkesít is másokat, és esetlegesen átragad valamicske a ragyogásából.
Édes forrósággal töltekezzen a szíved hamarosan!
Budapest, 2014. március 13.