Krisztinek III.
Kérted, hogy válaszoljak Neked, hát írok most itt, mivel talán kissé hosszabb lesz, s kényelmesebb így elküldeni. Majdnem két hónapja már, hogy nem beszéltünk, és meg kell valljam, hiányzol nagyon. Üresebb, kevesebb lettem. De talán így van ez jól, ahogy van.
Túlságosan megkedveltelek, és úgy ragaszkodtam Hozzád, ahogyan nem kellett volna. Nem indokolta semmi, és nem is volt értelme. Ennek ellenére én vállaltam, megelégedtem annyival, amit kaphatok belőled. Boldog voltam már végül csupán attól, ha hallhatom a hangod, és hogy megosztod velem néhány titkodat, s hogy egyáltalán, van kedved velem beszélni akkor is, amikor a világ körülötted teljesen feketévé változik. Ám, amikor már engem is kizártál a világodból, és egy időre tőlem is elfordultál, az már sok volt nekem.
Én örömmel szerettelek úgy, ahogy, amennyit lehetett, de ez csak addig működhet, ameddig van benne egy kevés boldogság. Ha az a kevés is eltűnik, akkor vele együtt eltűnik minden más is. Nem tudom már ezt a fajta ingatag érzelemvilágot elviselni, nem akarom tudni, hogy bármikor találkozol mással, de velem szinte már sohasem, hogy lényegtelen, semmitmondó dolgok miatt zársz ki a szívedből, és így tovább. Ha csak egy részedet tudod adni, én visszautasítom. Tovább nem sorolom, Te is tudsz mindent. Többet is, mint én, ugye…
Nem akarom többet olyan dolgokkal szomorítani a lelkemet, mint rég, s annak a kevésnek, amit kaphatok sem tudnék felhőtlenül örülni, mert mindig ott motoszkálna a gondolat, hogy bármikor vége szakadhat újra, bármikor eljöhet a csend.
Végül, nem akarom, hogy minden egyes napon beleszakadjon a szívem abba, hogy bármi is lesz, esélyem sem adódik, és soha nem lehetek olyan, aki megfelel számodra.
Vigyázz magadra!
Budapest, 2014. március 2.