Te jó ég, kik azok ott melletted?
Szép lassan én már rád sem ismerek.
Nyomaimat elmosta az eső,
Szavaim is kikoptak belülről.
Akkor fogok meghalni igazán,
Ha már egyszer sem gondolsz majd reám.
Már egyszer sem ejted ki nevemet,
Semmihez sem kötöd emlékemet.
Bizony én mondom, a rút halálhoz
Közel járok, és nincs kedvem máshoz.
Akár holtan is melléd feküdni,
Odaát lelkedet megcsókolni.
Sokat változtál, más lettél te már,
Nem egy harmatot fogó virágszál.
Még most is kíváncsian mosolyogsz,
De kártékony lényemért nem tolongsz.
Jöttél értem isten háta mögé,
Volt idő, hogy rángattál kifelé.
A sápadt bőröd kivörösödött,
Ében hajad a szemünkbe ömlött.
Ajkadba haraptál, nem adtad fel,
Csak húztál, vontál, nem engedtél el.
Akartál, reméltél, értem éltél,
Bírtad csók nélkül, csak segíthessél.
Ám mielőtt megmentettél volna,
Ráfontam kezeim a csuklódra.
Téptelek, mint anyából gyermekét,
Én elhagytam a szakadék szélét.
Meggyászoltál, és el is feledtél,
Hazudtad, soha nem is szerettél.
Azt, hogy én sem szerettelek téged,
Amúgy is, még előtted az élet.
Bele is vetetted hát magadat,
Másnak készítesz ajándékokat.
Bensőd ékköveivel rakod ki,
Megtanultad szívem nélkülözni.
Csakhogy én ott, végleg nem haltam meg,
Azóta is zuhanok szüntelen.
Nem fogtam fel, hogy mit teszek akkor,
Mérget főztem ezernyi szavamból.
Ugyanabból az alapanyagból
Vágyom leírni mindent magamról.
Hiszen már nem kelek a hangoddal,
Fülemben a mézédes daloddal.
Enyém a keserű agónia,
Álmomnak miért kell halódnia?
Majd, amikor elfogynak a szavak,
Gaia Vard, életben kell, tartsalak!
Soha nem voltam az, kinek hátán
Több seb van, mint a mellén, az arcán.
Számomra ez az egyetlen mentség,
Hogy kiutat találjak, nincs remény.
Vajon örülnél-e, ha azt tudnád,
Hány verset szült miattad a talány?
Vajon örülsz-e, ha majd megtudod,
Marad-e vágy, hogy arcomat csókold?
Kisvárda, 2007. november 21. /szerda/ – 2007. november 22. /csütörtök/